1846
1846 – Tompa Mihály
ÉJI VIOLÁK.
Köszöntelek, te csendes tiszta éj![7]
Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél…
Az elnyugvó alkonynak égve
Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu
Esthajnal élete…!
S a kék hullámu messzeséget[8]
Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja
S ismét a régi kínnal éget!
Feletted, messze szép táj!
Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud,
Mint a madár sík tengeren,
Kéj és kín rajtad összefut,
S rád emlékeznem úgy fáj…!
Elégve majd esthajnalomnak
Halvány világu élete:
A zaj, halk szívütésre válik
Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete…
Ah, rajta egykor nem merengek!
Elsötétült szemem nem látja;
Hullámzó képét elfelejtem…
Lelkem, te lengj azon helyettem
Légy a kedves táj délibábja!
————-
Tündéri szép az éj…
Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen,
Hogy megszólitnak a virágok!
S ime, a csendes éjben
Megnyílik száz virágkehely…
Légben, halmon, mezőben,
Jó illatár terjedve el.
Érzem én is megnyilni keblemet,
– Kertem virágival; –
Melyből buzogva ömledez
A csendes éji dal…
Ki a virágnak illatot,
A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének,
Nagy ünnepén a néma éjnek,
Mely megnyitá a dús virágkehelyt,
S a dalszülő kebelt…!
————-
Elveszti az éj gyász koromszinét,
S bizonytalan homályra enyhűl;
Honnan jön a varázs-mosoly,
Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl…!
Tündér menyasszonyként, feje
Ezüstlő fürti földig érnek:
Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek.
S a csöpp, enyhe harmat képében:
A szomju föld áldása lészen.
Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár,
A rózsafényű képzelet
Rezegve rajta mint a holdsugár;
S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása,
Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogit.
————-
Alusznak a füvek, virágok…[9]
Közöttök halkan énekelve csak
Az éji őr szalad sietve,
Az éber éji őr, a kis patak.
Lelkem viraszt, – miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal.
Köszöntve éjfélt és korányt,
Harmatot, csendet, holdsugárt:
– Hangosan fel-felcsattan a dal…!
————-
Csodás, nevetlen érzelem
Beszélget titkosan velem,
Mely öntudatlanúl kihoz
Sírok bogácskóróihoz.
Kit látogassak én meg itten?
Még nincsenek halottaim,
Szív-képek, ifju álmaim
Társalognak velem meghitten…![10]
El innét…! ott az én helyem, hol
A búgó vadgalamb lakik;
S meleg fészkében a csicsergő
Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon,
Hisz én is dalról álmodom!
————-
Az égre nézek, ott
Ezüst méhkas függ… teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes,
S ez égi méhek ajkirul,
Nyugalmas éjben édes méz csepeg,
A föld felé láthatatlanúl.
– S mi volna más
Az édes mézharmat, melyet szedek
Napkeltekor,
A csillogó erdőlombok felett?!
