Hirdetés

Táj épül, omlik

2 perc olvasás

Táj épül, omlik – Szabó Lőrinc

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

Hirdetés

Ezerkilencszáz

Halkulsz, tücsökszó? Miért? Hová viszel?
Miskolc… 1900… Semmi jel?…
Áh: itt még néma vagy!… Mástól tudom:
valaki kiejtett az ablakon…
De máris zendűl képeid sora:
konyha, gang, kert; és sok kukorica;
majd, az utcán túl, tisztán felragyog
a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,
telepvége… Por (vagy sár!) volt az út…
Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy
beragadt a hóban, hogy ott maradt…
Messziről hallottuk a vasutat:
görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,
ott dolgozott az apám… Csupa máz,
olaj s korom volt, ha megjött: a kék
munkaruhát anyuka mosta… Szép
piros sárkány repült a rét fölött…
S te is ott voltál mindenütt, tücsök!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!