…kilátón…

…kilátón… – Szabó Lőrinc

kiviszlek még egyszer a Balaton
fölé, a kilátóra. Arcodon
a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek
hold száll a csorba Badacsony felett,
s vízi fényhídja majdnem ide ér.
Hallod, hogy cirpel a szentséges éj?
Nyílik a lélek: magát figyeli,
de ráfonódnak a tér idegei,
s végtelen mélység s magasság között
fortisszimóba csap át a tücsök:
szikrázik az i és pendül az ű,
ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn,
oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma: mind
teltebben, ahogy tavaly s azelőtt
s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd
bele magad a szövetébe és
sóhaj leszel és megkönnyebbülés,