Dzsungel

Dzsungel – Szabó Lőrinc

Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok
tolattak, a szél süvöltve csapott
a felhők közé, büszke paripa
nyerített és mint saját lovasa
igazságot osztott: én, egymagam
nép, király és ló: majd óvatosan
lestem a palánk görcs-lyukain át
a szomszéd dzsungelt: oroszlán szagát
hozta a tyúkól: ujjam mereven
előrenyúlt, s mintha az életem
függött volna tőle, oly gondosan
célzott és lőtt! S mindez volt, csakugyan,
így volt, én voltam az egész világ;
s csak ha megláttak, vagy anyám szavát
hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen
– „Felelj már!” – a karéj kenyeremen:
csak akkor hallgattam el, morcosan,
és egyre jobban szégyelltem magam.