Tragédia

Tragédia – Reményik Sándor

A Mester épít, kristályt kristályra rak,
Az Ész áttetsző alabástromát
Nem színezi, nem árnyalja salak.
Az alap gránit, tömör és szilárd,
Természetadta, biztos, ősi kő,
Rajta ível árkád árkád után,
S fölibük tornyosul majd a tető.

A Mester épít, kristályt kristályra rak.
Irígység, önzés, bosszúvágy, harag
A számítását nem keresztezi.
Nem csalnak a gigászi méretek.
A gondolat királyi termei
Visszhangozzák a szót: nem tévedek.

A Mester épít – és nem álmodik.
Itt nincs egy célon túlmenő „talán”,
Itt nincs egy célon innen maradt „hátha”,
Itt minden csupa egyensúly, s arány.

A munka halad, egyre feljebb hág,
Ami még hátra van, talán kevés,
Behálózva a megértett világ,
S leszűrve minden földi szenvedés.

És akkor jő egy váratlan lökés.
A büszke homlokzat végighasad.
Valahol lenn, megnyílt egy mély pokol,
Valahol lenn, mélyen az Ész alatt.
És a repedés tágul, egyre tágul,
A meghasonlott lélek látja ezt,
Látja – és tompán önmagába bámul.

S nincs gyöngéd kéz, mely nyúlna most felé,
S törölné verejtékes homlokát,
Mikor recsegve minden összedűl,
Nincs váll, hol megtámaszthatná magát,
Nincs nyugvópont, nincs kívül, nincs belül,
A végzet mindent, mindent letarol.

Akkor eszébe jut:
Van még egy sírhant, messze valahol.