Hirdetés

Tiszaparti jelenet

Tiszaparti jelenet – Reményik Sándor

Egyik költői vándorutamon,
Az Alföld mély szívében, Szegeden
Fiatal lányt mutattak be nekem.
Ahogy kezembe símult a keze,
Így, ismeretlenül:
Egyszercsak lehanyatlott a feje,
A válla megvonaglott
S a szeme csupa könnyel lett tele.
A verseim…
A verseimről mondott valamit.
Alig-alig lehetett hallani
A kettétört mondat foszlányait.
Hogy neki sosem volt ily öröme.

Megrendültem.
E csendes könnyek partján,
Mint a Tisza partján,
Úgy szerettem volna megállani.
Tapsok felé hajbókolás helyett
Megsímogatni azt a gyermeket.
Nem kérdezni: miért sírsz, gyermekem?
Csak mondani: boldog vagy, gyermekem.
S én minden talmi kincsem odadobnám,
S minden hírem-nevem,
Ha egyszer sírni tudnék,
Valamin,
Akármin,
Ily szívből jövőn, tisztán, melegen.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!