Terülj-asztalkám

Terülj-asztalkám – Reményik Sándor

Itt, – ez a hely.
Az erdőben, a kertünkhöz közel.
Itt tetted az első csodát velem.
Hárman voltunk jelen,
Te, én, s a kisfiad.
Április volt, s már késő délután,
Az idő, vissza nem nézve, szaladt.
Megéheztünk nagyon.
Egy tölgyfa-csonkon: tündérasztalon,
Megterítettél pillanat alatt.
Csak néztem
A háromfelé osztott egy-narancsra
– Széthajló héja tányérrá símult –
S a második fogásra:
Három pici csokoládédarabra.
Csak néztem, ahogy néztek valaha
Kenyérre, halra,
Csodára.

Ötezeren az Embernek Fiára.
Néztem, –
Sosem volt ilyen lakomában részem.
Te büszke nem voltál, sem álszerény,
Csak tettél-vettél fürgén, könnyedén,
– Nagy szertartások súlyos zamata
Buggyant ki mégis ujjaid hegyén.
Ettünk.
Megelégedtünk.
S tündér-tréfádnak, terülj-asztalkádnak
Hullt morzsájából majszolok ma is.
Tündértréfádba észrevétlenül
Vegyül az áhítat s a döbbenet:
Adatott Neked hatalom
A Lélektől az anyagon, –
Hogy jóllakjam, mint az ötezerek.