Taps

Taps – Reményik Sándor

Éjfélre jár. Úgy találomra csak –
Kinyitottam hirtelen mozdulattal
A világ zengő száját valahol.

Taps…
Fergetegesen, fülsiketítőn
Ujjong, hálát ad, árad, ostromol,
Ölel, ünnepel
S dobol:
Mint nyári jégeső a kőtetőn.

Halkulva már – viharzik újra fel.
Az órám nézem: döbbenetes ez.
Nincs vége hát, s tán sohasem is lesz?

Forró vérhullám az agyamra csap:
Tombolj, tömeg!
Tapsolj, míg véred harmatozza be
Tapsoló tenyered!
Amíg alkotott, vért harmatozott
Ő is – neked!

Ő… –
Vajjon ki Ő?
Talán győzelmében is remegő –
Az ismeretlen, éjji állomáson.
Műve elzengett, csak a taps dörög –
Mérhetem művét ezen a hatáson?

A mű elzengett.
Én a tapsra nyitottam.
Most csak a taps dörög,
Mintha örök,
Világvégezetéig tartó volna!

Szeretném tudni: jól-esik neki?
Vagy úgy esik csupán
Az önmagáról megfeledkezőnek,
Mint nyári jégeső a kő-tetőnek?

Mit áldozott vajjon?
S mit vesztett vajjon el –
Életéből mily égő darabot –
Hogy égig zúgjon körülötte fel
Ez a viharzás?!

S vajjon nem esnék-e jobban neki,
Ha tomboló ezrek helyett
Hozzálépne egyetlen valaki?
S egyetlenül és egyszerűn
És szótlanul
Szorítná meg kezét.

Amit nem bír leszaggatni e taps:
Leszállna békült szívére az ég.