Non omnis moriar

Non omnis moriar – Reményik Sándor

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel
E kicsi park-részletre is ügyel.

Én itt e percben elborongva állok, –
A holt lombot egy ember sepri össze,
E zord zörgésbe hangzanak ki hát
S végetérnek az őszi szertartások.

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek és nem zene-titánok…
Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög,
S hogy fakulnak az őszi szertartások.

De ki tudja, – Pécs ősi városában
Egy unokában, vagy dédunokában
Valahol él a testté vált ige,
A gyümölcstermő, áldott szerelem,
Mit felidézett régi dobogón,
Régi májusban, égig-lobogón
A fagot s fuvola meddő szíve.

S a lenge hang, amelynek nincsen partja,
Most nemzedékek bolthajtását tartja.
Azért bennem is, míg itt halkan állok
Újrakezdődnek régi szertartások.
Seperj kísértő, zörögj csak, zörögj, –
Zord levélzörgés alól, föld alól
Fagot s fuvola kettős hangja szól.