Nagybátyám

Nagybátyám – Reményik Sándor

Hogy széthullt, s eltűnt
Minden holmija –
Csak az ablakban
Áll nehány pipa,
Pár meggyfaszár,
S pár megfeketedett
Dióbarna kupak –
Úgy, ahogy odatette,
Mielőtt befejezte
Ezt a földi utat.

Derült nyugalmat szívott a pipából –
Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,
Kutatja, hogy szelel,
Szurkálót használ nagy szakértelemmel,
Bajlódik tempósan vele,
Míg lassan, lassan meggondolkozik
S engedelmesen füstöt ereget
A bölcseségnek ez a kútfeje.

Nagybátyám –
Ő volt a familiában
Egyedüli született optimista.
Akármi jött, csak legyintett kezével
Rendületlenül: „Semmi baj” – kismiska.
Ő volt, ki újságolta Tizenötben,
Hogy ötmillió muszka került kézre
Elevenen, egyszerre, egycsapatban. –

S a háborúnak vége.
Ha nem hitte is, – hirdette s nevetett.
A sodrából kihozni nehezen
És ritkán lehetett.
Beszélni nem sokat beszélt,
Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,
Botjával, kutyájával és a heggyel –
De engem nagyon, nagyon szeretett.

Mikor este az óra elütötte
Tompán a tizenegyet,
Felkelt, s kiment: „Még egy pipa dohányt…
Azután én is aludni megyek.”

A pipák állnak az ablaksarokban,
Példásan, csatarendben.
S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.
Csak néha képzel füstös glóriát
Fájdalmasan
Köréjük az emlékezés.