Közelebb hozzád…
Közelebb hozzád… – Reményik Sándor
Egy régi kép most lelkembe tolul,
Szünetlenül, feltarthatatlanul,
Mint hullám a süllyedő hajóba.
A mentőcsolnakok már indulóba’
Voltak, – egy messze part intett nekik,
Otthontalan, kietlen sziklarév,
Ahol majd roncsolt éltük tengetik
A távozók…
Mögöttük elmaradt a Titanic.
És süllyedt, süllyedt menthetetlenül.
A halál ült a jéghegy tetején,
S hallani lehetett, hogy hegedül.
De ím, a vijjogó hegedűszóra
Ének felel a haldokló hajón,
S míg zuhogva tör be a vad elem,
Egy kis csapat messzire hallhatón
Dalol: „Közelebb Hozzád Istenem!”…
De csak a sír, a sír jő közelebb,
Szünetlenül, feltarthatatlanul,
Hömpölyögve: hullám hullám után,
Ahogy agyamba most a kép tolul.
Már övig ér… már mellükig… már állig…
De amíg éneklő ajkuk szabad:
A sírba szállók énekelnek váltig.
Azután csend…
A mérhetetlen óceán felett
Lebegő hangfoszlányt se hallani.
Nincs mozgás, lehelet,
Csak fenn a csillagokban mondja valaki:
Szörnyű volt, szép volt,
Elvégeztetett.
