Az árnyék-kapitány

Az árnyék-kapitány – Reményik Sándor

Állok, árnyék – a parancsnoki hídon.
És vérző vággyal végtelenbe nézek,
S a homlokomat néha megsimítom.

Lovaggá ütött a sors kő-keze,
Rangot adott – de nem adott erőt.
Erő nélkül, haj, mit kezdjek vele?

Ráforrasztott a parancsnoki hídra, –
S én hídkorlátnak dűlve kémlelem:
Vajjon mi van a csillagokba írva?

A kardmarkolat nekem – csak kereszt.
De ráforrtam a parancsnoki hídra,
S a kötelesség hídja nem ereszt.

A hullámok a hajót csak viszik,
S az emberek – ha mellém áll a szél:
Hogy én vezetem: azt is elhiszik.

Vagyok magamnak örök, bús talány
Éjféli árny a parancsnoki hídon,
Maga sem tudja, hogy lett kapitány.

A homlokomat néha megsimítom,
S elgondolom: Meghalni volna jó,
Állva, itt, így, a parancsnoki hídon.

Nagy tisztesség nem jár ki énnekem:
Vitorlavászon-zsák – s egy vaskölönc,
Mint óceáni temetéseken.

A hajó könnyedén tovább haladna,
Én némán, békén szállanék alá –
És fölöttem a hullám összecsapna.