Elektra

Elektra – Pilinszky János

(Részlet) ELEKTRA:      Ki vagy te hát? Én reszketek. ORESTES: A kutyák rámismertek odakünn,
s te nővérem, te nem? ELEKTRA:                            Orestes! ORESTES: Ha meghallott a házban valaki,
kezében tartja életem. ELEKTRA:                            Orestes!
Nem zavar senki. Ó engedj szemedbe
pillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints!
Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja,
hogy is tekintsz rám.
Én már csak árnya vagyok nővérednek,
szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom.
Hisz mégis egy király leánya voltam!
Szép lehettem, úgy gondolom: kioltva
tükröm előtt a lámpám, szűzies
borzongással éreztem meztelen
testem, amint a tikkadt éjen át,
mintegy megistenülten fölragyog.
Éreztem, keskeny sugára a holdnak,
mint halastóban fürdőzött fehér
mezítelenségemben, és hajam,
a férfi beléreszketett, olyan volt;
e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez!
Megérted, testvér! ezt a szűz szemérmet
kellett apámnak áldoznom. Gyanítod,
ha testemen merengtem, nem hatolt fel
a sóhajtása, nem nyomult jaja
az ágyamig? Mind féltékenykedők
a holtak: ő a gyűlölséget küldte
üresszemgödrű vőlegényemül.
E viperamód légző szörnyűséget
kellett magam fölé eresztenem
álmatlan fekhelyemre, kényszerül,
hogy megtanuljam nő és férfi közt
mi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek,
mik rávezettek! Testem jéghideg
és mégis szénné égett volt, belül
izzottam el. De végül mindent tudtam,
bölcs lettem akkor, és a gyilkosok –
– anyámra célzok, s rá, ki vele él, –
nem állták egy pillantásom se ki!
Mit nézel aggódón körül? felelj!
szólj hát! Te egész testedben remegsz! ORESTES: Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán,
hogy nem reszketne másként, hogyha tudná,
miféle útra szándékszom vezetni? ELEKTRA: Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermek
Segítségedre nem hoztál barátot? ORESTES: Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van.
De cselekedni én fogok, csak én. ELEKTRA: Az isteneket nem láttam soha,
de egy igaz, itt lesznek és segítnek. ORESTES: Az istenekről nem tudok. Csak ennyit:
e tettet végzetül bízták reám,
s elejtenek, ha borzadozom tőle. ELEKTRA: Te megteszed! ORESTES:                            Igen. Csupán ne kéne
anyám szemébe néznem még előbb. ELEKTRA: Tekints reám, mit művelt énbelőlem. ORESTES: (szomorúan végigméri). ELEKTRA: Én gyermekem! eljöttél, lopakodva
érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz,
akárcsak egy halottról, pedig élsz! ORESTES: Vigyázz! ELEKTRA:          Ki is vagyok, hogy rám ilyen
szerető pillantást vetsz? Nézd, mivé
lettem. Mi egykor voltam, mind oda
kellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem,
a legdrágább, mely mint a hold fehér
ezüstpárája minden nőt övez,
és tőlük és szívüktől messze űzi
a szörnyűséget! Szűz szemérmemet
áldoztam én fel, mintha rablókézre
jutottam volna, utolsó ruhám is
leszaggatták testemről! nem került el,
mint szűzleányt, a nászi éj, keservét
a szülőnek fölötte ismerem,
és mégse szültem semmit a világra,
prófétanővé lettem mindörökre
s magamból és testemből semmi mást
nem hoztam föl csak kétséget és átkot.
Nem aludhattam éjszaka, tanyámat
a toronyban ütöttem föl, kiáltva
az udvaron s a kutyákkal vonyítva.
Gyülöltté lettem és megláttam mindent,
és mindent meg is kelletett hogy lássak,
mint tornyában az őrszem, és a nap
éj lett, s az éj ismét nappalra fordult,
s a napsütésen és a csillagon
nem találhattam örömöm, mert mindez
semmit sem ért miatta, mindez nékem
csak emlékjel volt, s minden nap csupán
egy emlékkő az utamon! ORESTES:                            Nővérem. ELEKTRA: Mi érdekel? ORESTES:                   Nővérem, mondd, anyánk
hasonló hozzád? ELEKTRA: (vadul):          Hozzám? Nem. De úgysem
eresztelek megnézni. Majd ha meghalt,
akkor akarjuk majd együttesen
figyelni arcát. Testvérem, atyánkra
egy fehér inget dobott, úgy ütött rá,
mi állt csak ott, mi védtelen volt, arra
mi szemét veszitette és fejét
nem fordíthatta feléje, mi karját
nem szabadíthatta ki – érted-e? –
emelt baltával arra mért csapást
fentről alá. ORESTES:                   Elektra! ELEKTRA:                            Tettei
formálták arcát. ORESTES:                   Meg kell hogy tegyem,
sietnem kell a tettel. ELEKTRA:                   Az a boldog,
ki tenni mer! a tett akár egy ágy,
megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy,
egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet,
mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély és
egyetlen lángolás!
(Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egy
hatalmas, villogó szemű aggastyán.) ELEKTRA:                            Testvérem, ez ki? A NEVELŐ: Nem tudtok szátokra vigyázni ott,
hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmi
s művünkkel együtt pusztulunk – ELEKTRA:                                     Ki ez hát? ORESTES: Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki.
Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra. ELEKTRA: Te, te, most már minden világos!  minden
hogy összejátszik! Engedd megcsókolnom
a kezeid! Én semmit sem tudok
az istenekről, inkább hát tenéked
jusson a kézcsók. A NEVELŐ:                   Csönd, Elektra, csönd! ELEKTRA: Nem; ünnepelni akarlak, mivel
őt idehoztad. Amikor gyűlöltem,
dúsan hallgattam. Fal a gyűlölet,
önmagát eszi fel, a szerelem
még nálánál is kevesebb, kinyúlna
minden után és semmit sem ragad,
a keze láng, semmit se markol, minden
gondolkodás is semmi, üres pára
mi szánkból előtör, csak az a boldog,
ki tettét elkövetni jött! és boldog,
ki illeti őt, ki a földből a
baltát kiássa, ki a fáklyát tartja,
aki az ajtót tárja neki, boldog,
aki az ajtóban figyelhet. A NEVELŐ:                                     Hallgass!
(Oresteshez)
Bent vár ő. Szolgái keresnek téged.
A házban nincs egy férfi sem. Orestes!