Bűn

Bűn – Pilinszky János

Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől-talpig látlak. Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekűlj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte. Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre. Fiatal csuklód eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjuságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot. Ez marad belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?