Az ördög címére (Address to the Devil)
Az ördög címére (Address to the Devil) – Pilinszky János
Roppant Trónok vezérlő Fejedelme,
te vitted harcba a Szeráfokat.
MILTON Sátán, Plutó, patás fene, pokol cudar bakója, te, füstös szakács, fülelj ide a lávalángból, elég a tűzvésszel-tele szakácskodásból! Öreg Pecér, mi az neked, miféle csip-csup élvezet, ha rí, ha mégúgy hentereg a magamfajta? Elkéne már egy csöpp szünet, hallgass szavamra! Nagy a te híred, messze hat roppant hatalmad és szavad; elúnva bűzös bugyrodat, ügetsz vidáman, vidít a szöktető kaland a tág világban! Templomtetőre éhes orkán, te prédát kergető oroszlán, te jársz a késő-éji portyán, s ki ott matat a legtitkoltabb titkok fodrán, az is te vagy! Mesélte hajdan nagyanyám, az ördög, úgymond, lesben áll, romok közt, holdas éjszakán: a néma tájban, ki ily időben arra jár, gonosz hivást hall. Aztán, hogy jött a szürkület, hallott bizony, szegény öreg, szorult nyögést, kövér röhejt, a kerten át, a ház körül bozót-zörejt: nehéz patád. S egy szélgyötörte téli nap, a csillaghányó menny alatt, vacogva én is láttalak a tó vizén; sosem felejtem hangodat: fütyült a szél. Kezem közül kihullt a bot, szivem megállt, vadul dobolt, midőn süvítve, hopsza-hop, a légen át, már kósza lelked itt se volt, röpült odább! Tiéd az éjvilág, tied a szél, a seprünyél-sereg, bübáj-boszorka-mesterek, halom banya, dögökre szálló némberek esküdt-hada! Ezért temérdek zűrzavar, ti jártok erre, héjjaraj, ha volt, de nincs a vaj, a tej, a jó tehén, ti művetek, ha nem tejel, csak teng szegény! Az ifjú férj önérzetét: a legjavább kis eszközét, ti hűtitek le, éji nép, és oly időtt, midőn a férfi-büszkeség legégetőbb! S hogy tünni kezd a téli hó, ropog-reped a zord folyó, alattvalód, ahány manó, a rév előtt, a jég alá taszítja, ó, az átkelőt! No meg parázna fényeid, amint a lápot ellepik, viháncoló lidérceid mocsárhada! Késő ivó, ki hisz nekik, halál fia. Szabadköműves bűvszavak, ha földre vonzzák bosszudat, hogy meg ne leld, habos harag, fülön ne csípd: közel kakasszó menti csak testvéreink! Szerelmünk első hajnalán, az Éden-kertben hajdanán, hogy egybekelt az ifjú pár a friss gyepen, a föld virágos vánkosán heverve el: csalárdul rejtve rangodat, besurrantál a fák alatt, hogy rászedvén a földi fajt, – kisérjen átok! – örök romok közé taszajtsd a szűz világot. Teremtő isten, hogy zihált, rémüldözött a társaság, a nyílt szinen korompofád hogy megjelent! De mind között a legfurább a Jób-eset. Szemétre vetve élt szegény, rüh ette és lobos fekély, hogy azt se tudva, hal vagy él, a néma Jób, szitokra kelt a hű erény; rossz tréfa volt! De felsorolni nem lehet megannyi léha ötleted, ki győzi azt, miféle nyelv, se rím, se próza, nem állja cifra versenyed poéta tolla! Te persze jót mulatsz; beszélj, no csak fecsegj, locsogj szegény, kerülsz te még, kerülsz elém, számítgatod; de száz pokol tüzéből én kilábalok. És ezzel végzem is; koma, javulj, javulj meg cimbora, ki tudja, eshetik csoda, van tán remény? De míg tanyád ily mostoha, csak szánlak én!
