A szent vásár (The Holy Fair)
A szent vásár (The Holy Fair) – Pilinszky János
Derűs vasárnap hajnalán, de szép is volt az ég, a zöld vetés, az enyhe táj, a szellős frisseség: tenger pacsirta énekelt, cikáztak víg nyulak, a galstoni mocsár felett ragyogva kelt a nap, a nyári nap. Merengtem épp a sok csodán, a keskeny ösvenyen hogy három furcsa grácia lepett meg hirtelen; az egyik gyászos fodrokat, a másik szürke selymet, a harmadik, soha olyat, szeles szoknyát emelget, a csintalan. Kettőjük arca, termete ikernővérre vall, lehullván lombja-levele, ilyen a téli gally. De csupa csíny, mosoly, amint játszin elémbe szökken; bókkal köszönt a harmadik, fürge bari a zöldben, a harmadik. Levett kalappal: „Kedvesem, bár neved sem tudom, ez arcot, – szóltam kedvesen, – már láttam valahol.” S ő vígan nyujtva kis kezét: „Ó hányszor megtagadtad tilalmait a kedvemért, a tízparancsolatnak; hány víg napon… Örökös Jókedv vagyok én, huncut kalandra kész, ez meg a Babona, szegény, s húga, a Színlelés. A Szent Vásárra sietek, jöjj el te is, ajánlom, lehet mulatni eleget e ráncos képű páron”, és rámkacag. Én meg: „Szaladok boldogan, csak ünneplőt veszek; találkozunk a búcsuban az akácos felett.” Azzal hazáig loholok, s hogy otthonról kilépek, az utakon kocsin-gyalog már gyűlnek is a népek, a búcsusok. A módosabbja gőgösen roppant lovakon baktat; zajos legénycsapat szökell, szalad az árokpartnak. Színes leányhad kavarog mezítláb, víg kacajjal, foszlós kaláccsal megrakott illatos kosarakkal a karjukon. S hogy megérkezünk, Gyászkalap, teli tányéra mellől, a pennyt, addig pislogat, míg kinézi zsebünkből; zajong a népség odabenn, ez székcsomót, az zsámolyt, ki végtelen padot cipel, csoportba gyűlnek mások nagyhangosan. Emitt hatalmas félszer áll, az uraknak, ha esne; három lotyó a kapunál, meg Kósza Juli les be. Kacér menyecskék ülnek ott emelkedő kebellel; takács legények, kis csoport, ácsorog velük szemben, e víg napon. Vétkük bogozzák egyesek, más csak pompázni óhajt, ez szitkozódik, az fecseg, valaki mélyet sóhajt. Itt egy maszatos, hosszú arc a felhőket lesi; amott néhány komisz suhanc tülekszik, kémleli a lányokat. Ó boldog ifjú, akihez kedvese, szíve üdve, oda lopózik, drága perc, melléje települve. Elébb a széktámlára száll a legény keze; onnan a lányka vállára talál, majd kebelére surran, s ott megpihen. Soká és messze gyűrüzik a zaj, mig elcsitul, a szószéken hogy feltünik a tiszteletes ur; csak lenne itt a nép között, Moodienak puszta képe kiüldözné az ördögöt, hogy kotródna helyére a vén Patás! Halljátok, miként magyaráz, dobog, dübörög, érvel, fenyeget, kér, pöröl, vitáz lábával és kezével. Magasztos képit fölveti, orrát a légbe fúrja; hány szív marad adós neki, térül az igaz útra egy ily napon. De csitt, hivatlan rémület kavarja meg a rendet; az istenesek széküket eltolván kisietnek A gúnyoros Smith szónokol valami múlt morálról. Jobban csuszik a sör, a bor az íly szavaktól távol, e szent napon. Mire való kimért szava, érvei fénye, súlya? Kimívelt angol stílusa régen divatját múlta. Mint hajdanában Szókratesz, az erkölcsről papol, miközben említést se tesz a hit titkairól, s tán jól teszi… De hála, itt van s szót emel Peebles; az Ur igéit rezegteti, s oly öblösen, hogy egy szavát sem értik; még jókoron hat jámbor és szelíd ellenszere, hogy megriad a Józan Ész, s a Csorda-köz fele fut-fut szegény. Majd a kis Miller széditi a vénasszonyokat: bizony, maga se hiszi el a poros tanokat; de oly rég fűti már a vágy egy jó parókiára, ennél mohóbban csak a láng, a testiség parázsa perzselgeti. Közben a kocsmai szalon szép lassan teli lett; munkálkodik az alkohol: süteményt, féllitert, egy harmadik pincért kiált; beharsogják a termet, a logikára Bibliát citálók ölre mennek még mai nap… Italt minékünk! Többet ér mint holmi egyetem, a szellem lángra kap tüzén, kigyúl az értelem: kellő fogadtatást talál, s való gyönyört szerez, legyen az bor, sör vagy akár valami füszeres nehéz ital. Vidám leány-legénysereg ömli körül az asztalt; ez ám a földi élvezet: tüzes puncsot kavarnak Csepülve mások küllemét, kötődve csipkelődnek; sarokba bujva hőn remélt találkozók szövődnek, e szép napon. De ím, maga az Ur rivall, hogy hegy-völgy felriad, a komor Russel nem fukar, ha egyszer hangot ad. Csontig hatolnak szavai, mint élesre fent kések; magát a poklot hallani mögötte íly igéknek, átkot s panaszt. Föltárul a roppant Gödör, kicsap kénköves lángja, lehet bazalt, bármi tömör, megolvasztja e láva. A szunyókáló felijed, megrémül íly morajra, pedig csak szomszédja rekedt, mély hortyogását hallja, zord fortyogást. S így folytathatnám hosszasan a történtek sorát, miként tolongott szomjasan sörért a társaság, hogy gyöngyözött fel mindenütt kancsók szinén a hab, s a nők öléből mint került édes karéjka sajt meg friss kenyér. Kötődve, kedvesen kinál a tűzhely mellől vigan egy menyecske, nem így a lány, az nem merné ily nyíltan. Alkudoznak az öregek, ki mondja fel az áldást, majd egy közülük belekezd, és nyújtja, mint a pányvát, a szent fohászt. Csak szánni lehet a leányt, ki társtalan, s hiába rebeg az asztalnál imát, s öltözött új ruhába. Fontoljátok meg, asszonyok, darabka sajtot nyújtva: hány szép legényt kináltatok, s kivántok ma is újra, e vig napon. Megkondul lassan a harang, s ürülni kezd az asztal, ki búcsuzik, ki még marad szemközt a poharakkal. Az út előtt, mig leveti lánykája a cipőjét, vár a legény, lebegteti kedvét a nyári hőség, a déli nap. Zord kérgit hány szív veti le, enyhül meg e napon, hány bűnös, hány leány szive dobog fel szabadon! Kit földöntúli szerelem, kit meg a szesz gyujt lángra, s a huncutság is megterem a mai pajkosságra egy szép napon.
