SZOMJAS EMBER TŰNŐDÉSE

1 perc olvasás

SZOMJAS EMBER TŰNŐDÉSE – Petőfi Sándor

Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a ládafia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!

Hirdetés

Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjuság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull.

Hm, biz a nem tréfa volna,
A felhőből hogyha folyna
Boreső –
Volna! itt a bökkenő.

Volt a szőlőben határom,
De eladtam tavaly nyáron,
S az ára
Garatomon lejára.

A kocsmából meg már régen
Kikopott az emberségem;
„Addsza – ne!”
Ilyen szépen főznek le.

…Valami jutott eszembe!
Zálogúl majd azt teszem be.
Előre,
Hitvesem fejkötője!

Jaj de hisz már sírba zártam
Szerelmetes hitestársam,
S ott véle
Nyúgoszik fejkötője.

Oh miért is emlékezem
Halálodra, én kedvesem?
Könny gördül
Azonnal két szemembül.

Hátha könnyeimnek árja,
Uram bocsá’! borrá válna:
Akkor még –
Hej, akkor többet sírnék!

Debrecen, 1844. január-február