Hirdetés

ELNÉMULT A FERGETEG…

1 perc olvasás

ELNÉMULT A FERGETEG… – Petőfi Sándor

Elnémult a fergeteg süvöltő
Hárfájának zordon éneke.
Nyúgodt a táj, mint az arc, mely küzdött
A halállal s már kiszenvede.

Oly szelíd, szép őszi délután van!
Itt-ott látni csak kis felleget;
A viharból ugy maradt meg ez, mint
Bús időkből az emlékezet.

A faluknak bádogtornyait a
Nap sugári megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szívem is most ily végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.

Szívem olyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
Alig birja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, amely csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. – szept. 8. között


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!