Hirdetés
Hirdetés

Pusztai temetés

Pusztai temetés – Madách Imre

Miért kovályog fent a saskesely?
Hová, hová száll a varjúsereg?
Halottkisérő sompolygó sakál,
Sirásodtól a puszta mit rezeg?

Homokbuckák közt kisded völgyfenék –
Ölén némán, merőn egész csapat;
Hafiz karjának súlya verte le,
S bibort borított rá az alkonyat. –

Óh Szádi, Szádi, tündöklő valál,
Mint ifjú, sugár, áldó és erős,
Bámult tanácsban a vén, a leány
Rajonga érted, rettegett a hős. –

Még látlak, amint büszkén jársz elől,
Mint a villám sötét felhő előtt,
Arcád az élet, öklöd a halál,
Még hallom hangodat, a rémitőt.

Vajh látszik-é még most is kebleden
A megfojtott oroszlán foghelye?
Szorítod-é még ősi kardodat,
Melynek halálangyal volt a neve?

Elnyújtva fekszel puszta homokon,
Egész nemzetség ott hever veled,
Jön a hiéna, varjú, saskesely
Véredre szomjún, és el nem vered.

Gazdátlanúl száguld, nyerít lovad
A pusztaságon, nincs ki megüli,
Nyilad hever hiába, emberét,
Ki idegét feszítse, nem leli.

Ki ás számodra sírt, tán a Számum,
Ha majd fölödbe porhegyet emel?
Ki fog virrasztni, tán a délibáb
Mint röpke, csillogó halottlepel?

Óh vajh mi is, mi is e délibáb,
Vágyó lelkednek halvány képe-e?
Vagy szép Zulejka rejtett bánata,
Mely felragyog, hogy sírodhoz jöve?

A dombokon még tegnap két had állt,
Ma egy vigad, Hafiznak tábora;
A nap lement, a hold sugáriban
Daltól ragyog, zeng minden sátora.

Jó Szádinak csak hírét hordja szél,
S nincs szem talán könnyet hullajtani? –
A völgyfenék olyan rideg, sötét,
Árván ülék elesttek árnyai. –

De ím mi az? mi hallgatag menet
Vonul hosszan, sötéten ott alá?
Talán dzsinek, kiket felvert a zaj,
S vadabb tanyára a vérszag voná?

Elől Zulejka, vad Hafiz neje,
Utána gyászos sorban hölgyei. —-
Hová, hová a vigadók közűl?
– A hősöket sirjokba rejteni.

S amint jőnek, felröppen orvmadár,
Csikasz sakál üvöltve csörtet el,
De ott terem Hafiz s bőszen kigyúl,
Szemébe vér gyűl, lángokat lehel.

,,Hol jársz Zulejka? – ordit messziről –
Hát kóborolnod éjjel illik-e?
Vagy itt is megkerested hősödet,
Merészségét ki vérrel mosta le?”

Rettennek a nők, csak Zulejka nem,
S magasztosan szól: “Őt megbüntetéd,
Mint férfiú. – A nő temetni jött,
Könyűm övé, hisz a mosoly tiéd!”

És ásni kezd. – Hafiz némán mereng,
Mig az utolsó hanttal küzd a szél. –
Talán azt hányja lelke: a mosoly,
Vagy a könny-é az, ami többet ér? –

Csendben vonúl el ismét a menet,
Utolsó ott marad, a szótlan úr,
S menőben hosszú kopját díszül a
Kiirtott nemzetség sirjára szúr.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!