Hirdetés

Pál öcsém sírjánál

Pál öcsém sírjánál – Madách Imre

Sirodnál állok, kedves Pál öcsém,
S könnyemre a sír néma, hallgatag,
Ki hinné, hogy alatta mint enyém
Oly zajgó szív s érzések nyugszanak.

Még tegnap egy vágy együvé csatolt,
S lelkünkben egy szent eszménykép lakott,
Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk
Megérteni az életcélokot.

Ma sír takar, szavamra nem felelsz,
Mint aki pályázás közben leűl,
S vetélytársára sajnálkozva néz
Mért fárad olyan ernyedetlenűl.

A távol intő cél után, melyért
Ő is hevült, de látván balgatag,
Csalóka az, utközben félre áll
S szemén könny ég, de szívén nincs harag.

Óh jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír
Egy pont csak, mely körül futunk, futunk,
S midőn lihegve összeroskadánk,
Mindig csak a kis pont körül vagyunk.

Minden miveltségünk Bábel torony,
Vágyunk felérni véle az eget,
S hosszú fáradság, építés után
Oly messze az, mint volt fejünk felett.

Mért fáradál te is hát, jó öcsém,
Miért művelted hévvel lelkedet?
Hogy ott légy, hol a gyermek és buta
Kit véled együtt a sír eltemet?

Hisz azt mondják: egyenlők lelkeink,
S az ember itt csak vendégként mulat,
Ott túl feledve minden szenvedély,
Játék, keserv, a sír felett marad.

Ah, úgy te többé nem vagy már öcsém,
Erényeid, gyöngéid elhagyád,
Mi a miénk volt, s amért szereténk,
Levetkezéd, nem ismernénk reád.

Mi kötne össze, együtt érzenünk;
Hideg s döbbentő a tökélyesség,
Minden mi vonz, ami meleget ad
Az ember keblében egy gyengeség.

Te más lény lettél, voltad elveszett,
Csak a költőből él az, amit írt,
Mint a lehervadt rózsáról viszen
A röpke illat még mulandó hírt.

De a költő is halvány árnyképét
Lelkének bírja csak kizengeni;
S ezzel halálból szívvilágának
Vajh mily csekélyke részét menti ki.

S hát még te, aki nem költél, öcsém,
Burokban haladt köztünk lelked el,
Veled mindent, mint hulló csillagot
Nyom nélkül nyelt el a halott lepel.

Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
Örökkévalóságot átlássa.

Átlássa istensége szikraját,
A roppant tért és a nyügöt nyakán,
S mint trónjáról száműzött istenség
Sírnál álljon meg percnyi lét után.

Vagy nem vesz el a munka és erő,
De méltó bért túl mindenik arat,
S mig szellemed magasb körökbe lép,
A durvább lélek tőled elmarad?

Sajátjaul maradnak érzeti.
Eszmék, kapcsok, miket kivíva itt,
S lelkünk folytatja, dicsőülve bár
Az életben megkezdett útjait?

Ez is szörnyű, kétségbejtő ez is,
Enyészni jobb mint ilyen öröklét,
Melyben még egy szál multunkhoz csatol
S árnyat reá földünk emléke vét.

Vagy a gyermek, ki itt sem élvezett
Ott küzdjön-é fel, s küzdjön büntelen?
S ki van, kinek nincs gondolatja, mely
Pokollá lenne örök üdvében?

S te is, ki itt már felküzdél öcsém!
Hogyan türöd majd örök éltedet?
Te, akinek tett volt egész valód,
A nyugalom halál leend neked.

Ha látod a lányt, kit szerettél itt,
S lelkeddel oly rokon lénynek hivél,
Hogy testben agg, lélekben halványúl
S a köznapiság mocskában alél;

Ha látod vészben, kiket szeretél,
S óvnod, vezetned őket nem lehet,
Ha köztünk napról-napra mindinkább
Hanyatlani látod emlékedet;

És látod a hont, a jogot és erényt
Vérezve, s nem siethetsz védeni:
Örök léted örök keserv leend
S enyészetért fogsz csak könyörgeni.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!