Hirdetés
Hirdetés

Azrael

Azrael – Madách Imre

Mért piroslik ott a messze róna
Alkony festi-e vagy drága vér?
Vajh mi sír felette oly zokogva
Haldokló sohaj vagy esti szél?

Harcmező az, néma és kietlen,
Elviharzott rajta már a vész,
S a dicsőség ágyán dermedetten,
Álom nélkűl alszik sok vitéz.

Vajh ki az, ki hol legtöbb halott van,
Oly nyugodtan, büszkén térdepel?
Bájos nőalak, fehér ruhában;
A halál nemtője Azrael.

“Bírlak végre, szívem vágya, üdve,
Bírlak végre bajnok Aladár;
Óh, mi régen várok már e percre
Szinte, szinte kétségbesve már.”

Mond – s a kéjtől égő arculattal
Ifju hős vérző keblére dűl.
Csókod is hiába tán, ah angyal!
Fekszik az oly érzéketlenűl.

“Hogy tágúl e szív, mi vágy uralja
Önmagamra alig ismerek,
Pusztítás volt lelkem gondolatja,
Kéjem kínvonagló emberek.

Most egész világot átölelném,
Üdvömben hogy részesem legyen.
Engedd ég, hogy én, a rettegett rém,
A bút is ma boldoggá tegyem.

S íme, íme hallom sóhaját már!”
Szőke leányka közeledve jő,
Rengő térddel holtaknak sorával
Futva, míg az éjnek árnya nő.

“Állj leányka – mond – mi bántja kebled?
Nézz fel, ím én Azrael vagyok;
Ugy-e, ugy-e kedvesed keserged,
Szólj s reá új életet adok.”

“Óh, ne üzz játékot a keservvel
Halhatatlan kebled mit nem ért.” –
“Esküszöm ma boldogítanom kell
Oly nagy boldogság, mely ma ért.”

“Itt van, itt van”, mond a leány legottan
S Aladárra hévvel ráborúl.
Azrael felettek ámulatban
Nem beszél, s szemébe köny tolúl.

“Életet hát, éltet e kebelbe!
Nézd, amily szép, oly hivem vala,
És megértheted szivem keserve,
Mily nagy, Isten hogyha szűt ada.”

,,Értem – úgymond a nemtő merengve –
És szentűl betöltöm eskümet.
Ámde hátha, hátha ébredezve
A halált választja lét helyett?”

,,Akkor, akkor”, – mond a lány sötéten
És zokogva hangja elakad. –
Azraelnek arcán végreményben
Egy mosoly sugára átszalad.

“Kelj fel!” – úgymond aztán és letérdel.
“Győztünk-é?” – mond Aladár s felűl.
,,Minden elveszett.” “Mért ébredék fel
Álmomból hát ily kegyetlenűl?”

S hátraroskad, ámde a lányka
Izgatódva lábához rohan.
,,Anikód meg hervadjon magába
Szeretet nélkül és csóktalan?” –

“Aladár! – mond Azrael felállva –
Élned, halnod egyaránt lehet
Mézet ád az élet rózsa árja,
Míg mint lepkét a tél eltemet.

Ezredévet él neved keresztűl
Hogyha halsz, díjad dicső babér.”
Aladárnak lelke összerendűl
Száz érzése vad csatára kél.

Ajka mozdúl. – Hah, mi a határzat? –
Anikó tovább nem tűrheti,
Felsikolt, elröppen a varázslat –
“Élni, élni érte és neki!”

Átkarolja kedves Anikóját
Halvány arcát csókkal élteti,
Azrael, hogy könnyeit ne lássák
Elfordúl, szemét meg elfödi.

S míg a boldog pár, gondol reá is,
Ő tőlük már messze, messze van,
Eltemetni a bút, mit szivén visz
Sorsa szörnyű viharaiban.

Elszáll döghalálos városokba,
Vérázott harctéreket keres,
Ott van a szerencse mosolyára
Száz halál mohó szemmel ha les.

És öl és kacag, hő szív ha vérzik,
Ah s megölni egyet mégse bír:
Átka az öröklét s rajta végig
Az ő szíve Aladárért sír.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!