Hirdetés
Hirdetés

Az ujoncok apja

Az ujoncok apja – Madách Imre

Éj van, fent az égen csillagok ragyognak,
Lent tábortüzeknek látni pislogását
S a közelgető vészt, mely a felhők, közt jár,
A tábornak vidám zaja kiáltja át.

Ottan űl kis tűznél vén huszár Barangó,
Ő ki már ezerszer nézett farkasszemet
A halállal, és így jól tud elmesélni
Nemcsak egy furcsábbnál furcsább történetet.

Ül most is körűle kiváncsi ujonc had,
Melynek a tanácsban, tudományban atyja,
Ez bort kínál néki, míg amaz tüzet szít,
Kívánván a vénnek bár kedve szottyanna.

És a vén huszárnak kezd szeme szikrázni,
Majd kiolvad a szó nyelvének fagyából,
Társai fülelve mind odább szorulnak,
Amidőn Barangó végre eképpen szól:

“Régen volt, de mégis volt, hogy ujonc voltam;
Akkortájban ép a francia hadállott,
S úgy esett, hogy engem ütközetbe vittek,
Mielőtt még kaptam volna egy petákot.

Fák alatt állottunk, állottunk sokáig
S a golyók egyszercsak sűrüen jövének,
Tört az ág felettünk, lovaink szilajan
Vágva, ágaskodva egyre tüsszögének.

Tétlen állni és nem látni ellenséget,
Míg az ágyú bömböl és süvölt golyója,
Gondolhatjátok, hogy nem legszebb kezdet volt
Az eke szarvától most került ujoncra.

Vén hős volt szomszédom, ilyen mint én most, la!
Ez sejtett mit azt, mert ily szót ejte hozzám:
“Úgy-e szép mulatság. – Hát mért nem gyujtasz rá,
Szép öcsém! – Vigan nézz, nosza itt a pipám.”

Kezdtem én pipázni, de pipám kihamvadt,
S úgy járt a fogam közt, mint az óra nyelve,
A huszár rám nézett és fejét csóválta.
Nem tudom, mondám én, e pipát mi lelte.

S ím egyszerre csak kezd pengni a sarkantyúm,
Merthogy a kengyelben a lábam reszketett,
,Látom alig várod, mond szomszédom újra,
A táncot, már úgy megkedveléd zenénket.

Vagy félsz?’ ,Nem biz én, csak a hideg borzongat,
Mondtam én. ,Úgy jól van, hát majd azután csak.
Húnyd be a szemedet, és vágj jobbra-balra,
A többit eszére bízzad a lovadnak.’

,Hej, ez mind jó volna, hogyha az ellenség
A kezét zsebében tartná, szóltam félre,
De én parérozni sem tudok.’ ,Te vágd csak,
A parérozását bízd az ellenségre.

A huszárt nem fogja a golyó, ha bátor,
Aki elhull, mind csak félelmében hal meg,
Ritkán téved el csak a golyó, hogy öljön,
Mint Isten nyila, ha istenházat gyujt meg.

Most imádkozzunk hát, mondd utánam gyermek,
Istenem! nem kérlek, hogy segits harcomban,
De az ellenséget se segítsd, csak nézz le,
És amit fogsz látni, gyönyörködjél abban’.

S ím alig végeztük e rövid sohajtást,
Trombiták harsogtak, mentünk viadalra,
Én amint mondotta, a szemem bezártam,
És egész elszántan vágtam jobbra-balra.

Hol jártam, mit tettem, nem tudom maig sem,
Csattogás, tolongás, jajszó elkábított,
Csak midőn érzettem, hogy vállamra csapott,
Mondá a vén bajnok: ,Tedd le már a kardot’

,Ember vagy, de minket csak ne kaszabolj le!’
Felnéztem s nem láttam ellenség nyomát sem.
Jött a tiszt, érdemjelt tűzött a mellemre,
S meg köszönte hősi tettemet nagy szépen.

Én ámúlva félrehívtam a vén bajtárst,
S kértem, mondaná meg, a tiszt nem tréfál-e?
Ő felkacagott és kebléhez szorított:
,Mondhatom, kardoddal szép tréfát tettél te!’

Némán hallgatják még jó soká Barangót,
Amidőn beszéde már régtől elállott,
Aztán elsompolygnak száz nagy gondolattal,
Mert látják a tűzzel ő is elszunnyadott.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!