Az anya végrendelete

2 perc olvasás

Az anya végrendelete – Madách Imre

Kórágyon lankadt ifju nő,
Mint hulló rózsaszál,
Felette száraz ág gyanánt
A férj meredten áll. –

Hirdetés

Karában kis leány enyelg,
S a nő fel-felvidúl,
Egy-egy sugár reng ajkain
Múlt boldogságibúl.

Mint hogyha a nap már lement,
S egy eltévedt sugár
Az estharmat könyűi közt
Még mosolyogva jár.

Még egyszer érzi, hogy nem élt
E földön hasztalan,
Hogy lelke gyermekében él,
És ifiúlva van.

Lelkébe száll szent nyugalom,
Kezd halkan szóllani.
Hangjában egy hervadt tavasz
Végdalját hallani:

„Sírom felett, óh kedvesem,
Ne álljon büszke kő,
Ne hozzon ékül rózsaszált
A csendes temető.

Ne zengjen sírom hantjain
Az egyház szent imát,
Ha érdemeltem, úgy az ég
Majd más jutalmat ád.”

Barna fejfa, néma sír,
És vidéke oly kopár,
Égen földön írva van
Sárga színnel a halál.

Sírfenéken ifjú nő
Szép álmokkal szendereg,
Mert imáját hallgaták
S teljesíték az egek.

Sírján szobrok nincsenek,
Nincsen büszke kőhalom,
Férje áll ott, s keblében
Megkövült a fájdalom.

Nincs felette rózsaszál,
Ah, de lánya térdel ott,
Hinnéd angyallá leve
Sírt virasztni a halott…

És ez ünnepély alatt
Ott van az ég is jelen,
Lány keblében ág gyanánt
Rejlik a szűz szerelem.

S a holt nő ott fenn mosolyg,
Hamván lent áldás lebeg,
Mert helyette lánya már
Boldogít – hiszen szeret.