A visszhang

A visszhang – Madách Imre

Esengve fordulsz ember társaidhoz,
Hogy együttérzéssel könnyitsenek…
Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Szemere P.

Ha nincsen oly kebel,
Mely visszazengené
Keservem, és e kín
Egésszét értené,

Szűm akkor a vadon
Bércéhez esdekel,
S keservem benne leg-
Kegyesb hivére lel.

Ki – hallgat engemet,
Viszonyzva sóhajim,
S az emberek között
Elértve lángjaim.

„Mi kín! mi gyötrelem!
Fagyasztja létemet,
Ah, ő kebled gyanánt,
Kövülve, nem szeret!”

„Szeret” repűl felém,
A kába hang, s enyész,
Ah, éltem édene
Borús neszében vész!

„Szerelmem – Dőre hang!
Visszhangra nem talál” –
„Talál!” kiált a bérc
Kinom sóhajinál.

E dőre képzelet
Virítja éltemet
És benne élek én:
Míg sírom eltemet.