Hirdetés
Hirdetés

A rab utolsó útja

A rab utolsó útja – Madách Imre

Mi bámuló, mi zajgó sokaság,
Mely ott az utcán jár oly gondtalan,
Mi kedves látvány bilincselte le,
Mi nagyság az, mely itt csodálva van?

Középen halad kisded taliga,
A taligában halvány férfi ül.
Rongyok fedik, békó van karjain
S részvétért hasztalan tekint körül.

De nem; hisz oldalánál ül a pap,
Előtte ül meg a zordon bakó,
Hit és törvény, ily kettes kíséret
Nyomor között is vígaszt adható.

De vígaszos eszméket szül-e most
A rab fejében a kis taligán?
Mig ez lassan zökög, a békó cseng,
Olvassuk meg redőzött homlokán:

“Isten, vagy sors, ki földünkre vetél,
Adtál-e életemhez is jogot?
Vagy ellöktél, mint száraz galyt a fa,
Melyet a vihar hány, forgószél kapkod?

Ellöktél, örökösen küzdeni
A társasággal hitvány létemért,
Vagy miért adád örökös átokúl
Az önmegtartás ösztönét, – miért?

Mért nem nézett halványabban felém
A nap s virágos nyárnak édene?
Mért vágytam élni én is, mint a dús,
Hogy vétkezzem s pokolra szálljak le? –

Óh hit nemtője! kit sok balga szív
Oly fennen hirdet, hozzám mint jövél?
Első léptemnél rémnek láttalak
Míg másnak benned őrző csillag kél.

Vérző keblemre nem hintettél írt,
Nem volt arcádon szende nyugalom,
Hej, a szegényre a hit is ha néz,
Néz aszott arccal vérben, zordonon.

Lemondást hirdetsz, mondod, aki a
Másét kivánja, mély pokolra száll,
Körülnézék, éltem volt csak enyém,
Mint a vadé, ki dús zsákmány közt jár.

A dúsra a hit is mint kéjleány
Mosolygóbb arccal néz, s ha mondja is,
Ne kérdd másét, még ez nem nagy dolog,
Annál kit bőség vágy felé sem visz.

A hittel jött a törvény szelleme,
A törvény, melyet a boldog csinál,
Mely mint hajó védi ki benne ül,
De a fuldokló védjeül nem áll.

Gúnyol ki mondja: óv a társaság,
Nem egymásért lép az ember belé,
De egymás ellen. – Óh, áldásait
Szivem már sokszor, sokszor érezé.

Vagy mit nyerék már tőle? Óh miben
Segített? s bűn-e hát, hogy ég adott
Létem becsültem többre, mint ezen
Rabok nyakára épült templomot?

Elítélének az erényesek,
Gyalázat s bűnnel nékem veszni kell.
S mi az erény? e gyáva dőre gőg
Mely tapsokat és tetszést követel:

Szép csillogó ruha, mely színpadon
Hol nincs baj, jó a bölcset játszani,
De, óh ki éhezett közöttetek?
Hányan tudják mi az, lemondani!

Nem lopni annál még nem nagy erény,
Ki a bőségnek lágy párnáin él,
De mondjatok le, s ím ki van, ki van
Közöttetek, ki e szótól nem fél?

Ki van közöttetek, ki keblet tár,
Ha a próbának vészes napja jő,
Halvány erényetek csak kényelem
És gyávaságnak posványában nő.

Óh, hisz sokkal, sokkal kényelmesb ám
Nem tenni bűnt annak, kit végzete
Szelíden visz keresztűl életén.
Engem rémként korbáccsal kergete.”

Eközben a taliga elhaladt,
A bámuló nép munkájára tér,
Feledve már a bűnös és bakó,
Még fel sem száradt a kiontott vér.

S midőn üresen jő a taliga
S üres bilincs csörög már rajta csak,
Ki gondol arra, hogy együtt vele
A rab hibái is lehulltanak.

Hogy nem fog lopni, mert nem éhezik
S a gazdag is, ha majd hozzá leszáll,
Egyenlő lett azzal, ki ellen itt
Hiú erénnyel vértörvényt csinál.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!