Sírvirágok

Sírvirágok – Kosztolányi Dezső

Szerző

1

Beh fáj a mellem,
     Tudom, ez ellen
Nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
     „Korán ledőlsz a sírba.”
Elhalni lassan!

Tüdőm úgy éget
     S nem t’om mi végett
A sorshoz esdek.
„Ne még, ne még!” – kiáltok.
     Oh, tedd reám az áldott
Nehéz keresztet!

2

A barátok, kikkel annyi
     Víg éjet mulattam át,
Itt hagytak a fájdalomba’,
A kezét mind félrevonta!
     Haljon a barát!

Oh, ti törpe, gyáva lelkek,
     Féltek tőlem, úgy lehet.
„Jaj, ne menj el, bűn a csókja”,
Tőle mind magát megójja,
     Oly nagyon beteg.”

Hagyjatok magamra, gyávák!
     Hogyha tépnek a bajok,
Ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
     Lassan meghalok.

3

Nem hiszek már, Ella lelkem,
Ugy zihál beroskadt mellem,
     Meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyil szemem,
Csókolj meg szép csendesen!

A kakukkórát, ha lelkem
Elhagyott, állítsd meg csendesen
     És ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra… s nékem
Dald el azt, mit egykor… régen.

4

Sárga őszi reggel
Álmatag szemekkel
     Nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod…
Látom, szinte várod
     Boldog végedet.

Én is éppen akként
Nézlek reggelenként.
     Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
Várja a sírt, várja…
     A végért eped.

5

Mily furcsa! Kit élve
     Imádtunk, szerettünk,
Ha kihűl, a rögös
     Föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
     S mi gondtalan járunk,
Kitörölve könnyünk
     Éljük a világunk.

Csak reggel látjuk meg,
     Hogy ágyunk vetetlen…
Eh! ki tölti éltét
     Örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
     Nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
     Aztán sürgünk-forgunk.

Kilobbanunk mind így,
     Minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
     Lett egy rövid napnak,
De mit is érne a
     Sírás-rívás, bánat,
Hisz haló porunkból
     Fel senki sem támad!

6

Majd ha egyszer reggel
     Fénytelen szemekkel
          fekszem hangtalan,
     S mint két éve kérded,
Mint töltém az éjet,
     S nem hallod szavam.

Majd halk búgás támad:
     Forralod teámat,
          Ám nem lesz kinek,
     Mert ki azt köhögve
Kérte, most örökre
     Néma lesz, s hideg…

7

(Temetőben)

1. Egy éve itt valánk,
     E sír felett
Beszélgeténk a végről,
     Leány, veled.

2. Az arcom oly fehér volt,
     Mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
     „A vég siet.”

3. Most nyíl’ az őszi rózsa,
     A sír fehér…
Imádkozzunk, leányka,
     A lelkekér’!

4. Jövőre majd magad léssz,
     Magad, magad…
S a hanton újra sok-sok
     Virág fakad…

8

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,
     S sírom felett
Susogd ezt az egyet:
     „Szerettelek!”

Szakíts őszi rózsát,
     Mint egykoron,
Csókold meg a virágot…
     Haló porom…

Arcodra könny peregjen
     Holt szívedér’…
Ki mint az őszi rózsa,
     Fehér… Fehér…