Mohács

Mohács – Kosztolányi Dezső

Csata előtt

Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló…

És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.

A csata

Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt
és vérre szomjazik a háborús acél,
a sápadó sereg sietve útra kél
és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.

Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.

Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög
feléjük a vasas, tar-homlokú török;
buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.

Halált köp az ágyú, a penge felragyog,
vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat –
s felhővel fogja be dicső szemét a nap.

A csata után

Tajtékos embervért iszik a rét, az út…
Győzött az ellenség ágyúja és csele,
királyi zsákmányát ragadja a Csele,
a fergetegben a kürtszó zokogva búg.

Vizen van a győző, a bús Perényiné
rőtszínű fáklyánál könnyek között temet
s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg,
az éjjel árnyain kisértetnek hivé.

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág,
siratta az anya eltávozott fiát,
s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia…

A zordon aggok és a sápadt szenvedők
hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt
és néma ajkukon meghűlt a hő ima.