Hang

Hang – Kosztolányi Dezső

Jaj, mért kiabál testemből a lélek?
Nem hiszek én már semmi csodában,
földindulás és szellemidézés
nem hozza nekem koldusi reményét.
Üres az égbolt, és a szivemre
rácsaptam én rég, szürke csokorként,
a nihilizmust. Üres a föld is,
mászunk a kérgén elhagyatottan,
és tudom azt, hogy lenn a halottak
nem többek azok sem, mint amaz „érték-
nélküli minták”, félrelöketve,
vagy mint a kabátok a ruhatárban,
míg valahol még zajdul a dráma,
hullik a könny és porzik a színpad.