Hirdetés

ÉDES ANNA – 04. KÜLÖNBÖZŐ IZGALMAK

18 perc olvasás

ÉDES ANNA – 04. KÜLÖNBÖZŐ IZGALMAK – Kosztolányi Dezső

Vizy Kornél óvatosan aludt.

Összegömbölyödött, mint a sün, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el. Párnái fehér fedezéke mögé bújva kétértelmű kijelentéseket tett, mosolygott halálos ellenségeire, a forradalmárokra. Még álmában is taktikázott.

Amint reggel kinyitotta szemét, mint azok az emberek, akiknek előző napon valami örvendetes fordulat megváltoztatta rossz és kilátástalan életüket, gépiesen az elmúlt gondon töprengett, mert amíg aludt, elfelejtette, hogy mi történt tegnap.

Paplanán erre fölfedezte a valóságot, ráismert a már régi örömre, mely közben megszilárdulván még újabbnak, még érdekesebbnek tetszett.

Ekkor teljes hosszában kinyújtózkodott és talpraugrott. Éjjeliszekrényén egy pohár víz csillogott, mint a folyékony ezüst. Reggeli nélkül ment ki az utcára. Akik pár nappal ezelőtt látták, utánafordultak. Egy régi divatlap-figura támadt föl holtából. Galambszürke ruhát hordott, patyolatfehér inget, kifogástalan nyakkendőt. Jobbra-balra köszöntötték ismerősök, ismeretlenek.

Csikorgó gomboscipője körül úgy szikrázott a verőfény, akár a kézigránát, melyet eléje dobtak, s az felrobbant, befröccsentve egész alakját vidám arany-tűzzel.

Felesége még lélegzet nélkül, viasz-halvány arccal aludt. Ő nem így ébredt. Rettenetes meglepetés várta.

Azt, amit tegnap este mondott, hogy Katica majd hajnalban jön haza, maga sem hitte komolyan. De mikor kilenc órakor fölkelt, látta, hogy az asztal nincs leszedve, még mindig ott a tegnap esti findzsa, a piszkos tányérral. A konyhába szaladt. Itt a táboriágyat összehajtva találta a sarokban, lószőrpokrócával letakarva.

Szobáról szobára bolyongott, nem lelve helyét. Torka elszorult a keserűségtől. Nézte az ő szalonját. A zongorát sarokba tolták, tükrök hevertek rajta, kendőkkel beterítve, mint halálesetek alkalmával. Alatta ruháskosarak. Benn az ebédlőben a szennyesláda, egyik ajtónál a rozoga előszobaszekrény, hogy a prolik elől el lehessen torlaszolni. Miattuk egészen földúlta otthonát. Most a reggeli világításban ez a zsibvásárszerű lakás az ostromállapot minden borzalmát éreztette.

Sehol egy függöny, egy festmény. A kopár falakon csak a feszület, melyet férje tiltakozása ellenére sem engedett levenni, meg a pohárszék mellett az a fotográfia, mely Piroskát ábrázolja, egyetlen hatéves kislányát, aki gyertyák, virágok közt fekszik a ravatalon.

Piroska már első elemibe járt. Egy áprilisi délelőttön hazajött az iskolából, fejfájásról panaszkodott, ágyba fektette őt, s mire bealkonyodott, már kiterítették. A fertőző vörheny pusztította el, hat óra alatt.

Az ura elment. Megint járt-járt a világban a maga dolga után, a maga kalandjai után. Tudta róla, hogy csalja őt. Vizyné a kislány halála után szanatóriumba került, ott élt évekig, akkor hidegedett el iránta a férje, azóta csalta őt, udvariasan és finoman, de folytonosan csalta.

Aztán az a bestia se jött még haza. Minden szomorúságát ebbe ölte bele. Kezébe kapta a tollseprőt, söpörgetett, hogy a munka lázában felejtse bosszúságát. Közben arra gondolt, hogy majd mivel fogadja.

Katica ezen az éjszakán a Trieszti nőbenmulatott, a hajóslegényével. Csak tíz felé érkezett, kócosan, álmosan, száján az elmaszatolódott pirosítóval. Gyönge borszagot árasztott.

Vizyné fékezve magát, de az izgalomtól reszketve közölte, hogy fölmond, tizenötödikén mehet.

A lány, mint a szemtelen emberek, akiket egyszerre hatalmasan pofon csapnak, ezúttal nem feleselt, némán fogadta a fölmondást, kivette az asszony kezéből a tollseprőt, folytatta a takarítást. Önérzetén esett sérelmét azzal akarta helyrehozni, hogy legalább dolgozott.

Az asszony csak most riadt meg igazán, hogy előtte a teljes bizonytalansággal elküld egy cselédet. A kocka el volt vetve. Úgy érezte, hogy az űr veszi körül.

Lesietett Ficsorhoz.

Ficsor épp akkor emelte le házuk homlokzatáról a vörös lobogót, azzal foglalatoskodott, hogy a rossz papírszövetet a zászlórúdra göngyölte. Vizyné karonfogva vezette fölfelé.

A házmester, noha vele volt a méltóságos asszony, kopogtatott az ajtón, többször megtörölte a lábát a sártörlőn, mielőtt belépett volna. Ő, aki nemrég még a Nemzeti Kaszinóban berendezett népkonyhán ebédelt, elfogultan járt ott, ahol azelőtt oly fesztelenül mozgott.

Sok volt a rovásán, s ezt tudta. Azok közé tartozott, akik ebben az időben „öreg marxisták”-nak nevezték magukat. Dicsekedett, hogy már húsz éve fizet pártadót, a vörös arisztokráciához számította magát, erre büszkébb volt, mint a grófok az ő évszázadokra visszanyúló családfájukra. Természetesen ő lett itt a házbizalmi is. Beszedte a házbért, végrehajtotta a szovjetkormány rendelkezéseit, óva intette a „burzsuj”-okat az összeesküvéstől, veregette mellét, mutogatta lötyögő lábait, melyek az emeletjárásban koptak el. Azt rebesgették, hogy két pár sárga cipőt utaltatott ki magának, elsőosztályú élelmezést, míg a háziúrnak, mint szellemi munkásnak, csak másodosztályú élelmezés dukált. De a legnagyobb bűnének azt tartották, hogy azon az emlékezetes napon, amikor Vizynét elhurcolták a parlamentbe, szántszándékkal eltűnt a házból, csak késő este vetődött haza, és Vizy, aki pártfogását akarta kérni, hiába várta a házmesterlakás konyhájában. Vizyék nem is csináltak abból titkot, hogy adandó alkalommal kitörik a nyakát.

Most a nyakát tapogatta meg a fejét, az ő ütött-kopott fejét, mely olyan volt, mint az alma, melyet viharok után kosárszámra, szinte ingyen szoktak vesztegetni a piacon, hiszen annyi van belőle.

Vizyné szeretetreméltóan leültette, s a karjára tette kezét.

– Nézze, Ficsor, most segíthetne rajtam. Okvetlen hozza el azt a lányt. Én már föl is mondtam az enyémnek. Hálás leszek érte.

A házmester ugrott, hogy megragadja a szabaduláshoz vezető kilincset. Vizyné tartóztatta:

– Szóval már három éve szolgál Pesten? De hát hogy van, hogy eddig sohase láttam maguknál?

– Mert az ilyen, kezit csókolom. Sehova se jár. Nem lehet azt se látni, se hallani. Nagyon csöndes.

– De remélem, erős. Bírja ezt a négy szobát?

– Az? Akár nyolcat is. Falusi lány.

– És megbízható?

– Majd meg tetszik látni. Én nem sokat beszélek. Csak annyit mondok a méltóságos asszonynak – s Ficsor elnémult.

– Mit?

– Hogy meg lesz vele elégedve.

A házmester délben érkezett vissza. Jó hír mosolygott bajusza alól: beszélt a lánnyal, hajlandó beszegődni, holnap el is jön, hogy megállapodjanak.

De másnap nem jött el.

Olyan események következtek be, melyek mindent fölborítottak. Budapestet megszállták. Nem úgy, ahogy Tatár Gábor és Vizy jósolta, hanem a románok vonultak be, átkelve a Tiszán, dacolva a nagyhatalmak tilalmával, maguk vették birtokukba a várost. Vadonatúj egyenruhákban feszítettek az éhes, lerongyolódott pestiek között, mintegy kiöltözködve erre a históriai vendégszereplésre. Trombitáik fülsiketítő lármával recsegtek. Egyetlen lépést se tettek e hatalmas, égnek fordított hangszerek nélkül, melyekkel nyilván Trajánus császárt, a római cohorsokat, a világverő légiókat igyekeztek a döbbent, megalázott ország emlékezetébe idézni.

Ezt sem a magyarok, sem a románok nem bírták volna elképzelni soha, legvadabb lázálmaikban sem. Meglepődve pillantottak egymásra, csodálkozva azon, hogy mi is történt. Hihetetlen volt.

A magyarok látták ablakaikból, hogy már román autók cikáznak az utcákon, de nem hitték el. Maguk a románok se hitték el mindjárt.

Főpincérek ugrottak eléjük alázatosan, liftesfiúk kalauzolták őket a felvonókon, arra mentek, amerre kedvük tartotta. Kissé zavarba jöttek.

Mint aki álmodik, hogy hirtelenül egy meseországba téved, és érzi, hogy vágya előtt nincs semmi gát, eleinte nem tudták, mit kívánjanak, s gyerekes mohóságukban az értéktelen, mutatós holmit választották az értékes helyett.

Mindenekelőtt leszereltették a magánlakások telefonjait. Két hadiszekér megtetejezve telefonkészülékekkel, elszakított drótokkal végigdöcögött a Krisztina körúton.

Majd váratlanul megjelentek ruharaktárakban, gyárakban, kórházakban, ahol egy megtört, öreg magyar fogadta őket, az igazgató, régimódi szalonkabátban, s kezdetleges franciasággal majdnem sírva dadogta el előre betanult udvarias tiltakozását, a nagyántántra hivatkozva, de a tiszt csak egyet intett, mire nyíltak az ajtók, máris vitték a ruhákat, a gépeket, a betegek köpenyeit és lepedőit, jóvátételi összegül, hadisarcul.

Másrészt őrködtek a polgárok épsége fölött, megtoroltak minden kísérletet, mely a magánvagyon vagy a közbiztonság ellen irányul. Sorra járták a házakat. Bilincsbevert, sápadt terroristákat kísértek, akik fejüket mélyen lecsüggesztették. Megkezdődött a tánc, a nagy tánc, melyről Ficsor beszélt.

Vizy Kornél háza átvéve e történelmi napok idegességét úgy zengett, mint a köpű. Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl, s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív- és tüdőbetegek politizáltak Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene kötni.

Vizyné csak néha lépett ki ebbe a bomolt lépcsőházba, hogy Ficsort keresse.

– Mondja, milyen vallású az a lány?

– Katolikus, méltóságos asszony, katolikus.

Ezt helyeselte.

A katolikus lányok kedvesebbek, szerényebbek, nem olyan nyakasok és követelőzők, mint a reformátusok. Igaz, hogy a katolikusok könnyelműek, folyton énekelnek, hamar elzüllenek. Ha egyszer gurulni kezdenek a lejtőn, akkor nem lehet őket megállítani, a mennyországból lezuhannak egyenesen a pokolba.

Egyszer a Krisztina téren csípte el a házmestert:

– És hol született?

– Kajáron. Az ángyom lánya. Mondtam, balatoni.

Az asszonyra ez is kellemesen hatott. Valamikor, hogy a kislánya még élt, Balatonfüreden nyaraltak. Erre a nyárra, mely csupa gyermekkacaj, hullámzaj és cigánymuzsika volt, boldogan gondolt vissza. Aztán úgy emlékezett, hogy valakitől dicsérni is hallotta a „balatoni lányokat”.

A hetipiacon Ficsornét fogta meg:

– Igaz, mi is a neve?

– Jé – csodálkozott a termetes asszonyság -, még nem is tetszik tudni? Anna.

– Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt sem Anna nevű cselédje, sem Anna nevű rokona, ami feltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami fehér, mint a manna.

Ficsor megtett mindent, hogy rokonát elcsalja. Nyomban munkába állt, s feleségével fölváltva futkosott az Árok utcába. Tudta, hogy mi a tét. Délelőttönként látta a kommunistákat, akiket ebrúdon dobtak ki a hivatalból. Egy fiatalember a kapujuk előtt haladt. Halántékáról vékony, eleven pántlikaként szivárgott a vér, zsebkendőjével törölgette. A házmester ilyenkor megkettőzte buzgalmát. Ez azonban nem sokat ért. Egyelőre csak Cifkánéval beszélhetett, Bartos sógornőjével, aki a szemlészéknél lakott. A szemlész nem volt hajlandó elengedni a lányt, csak úgy, ha Ficsor újat hoz helyette, aki éppily megfelelő. Annának is hiába rágták a fülét. Az ötölt-hatolt, nem egészen értette, hogy miről van szó, meg aztán sajnálta a gyerekeket, a Bandikát és Pistikét, akiket nagyon megszeretett. Azért megígérte, hogy majd elnéz hozzájuk. De nem állta szavát. Később azt mondta, hogy „meggondolta”.

Vizyné szemrehányásokat tett:

– Mért nem hozza már el? Legalább látni szeretném.

– Ma mosás van.

– Hát mosást is vállal?

– Hogyne. Mos, vasal, mégpedig hogyan.

Máskor ez a kifogás:

– A gyerekeket vitte sétálni.

– Bandikát? – kérdezte az asszony, aki némileg már ismerte a családi viszonyokat.

– Azt, a négyéveset.

– Nézze, ne hitegessen. Beszéljen őszintén. Nekem biztosan tudnom kell, hogy számíthatok-e rá.

– Számíthat, méltóságos asszonyom. Őszintén beszélek.

Aztán a házmester eltűnt szeme elől. Túlórázott a postán, otthon csak pár percre – inkognitóban – jelent meg, bujdosott. Ficsorné mindig azt mondta, hogy épp a lánynál van.

A hónap közepe veszedelmes gyorsasággal közeledett. Vizyné már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megtartja Katicát, aki fölmondás után- mióta tudta, hogy nincs végképp hozzáláncolva – már nem is látszott olyan ellenszenvesnek. Katica elszegődött egy drogistához, tizenötödikére be kellett állnia. Nyilvánvaló volt, hogy cseléd nélkül marad, most, télvíz előtt, ebben a tébolyult világban, az ura még komorabb lesz, megint nem fogadhatnak vendégeket, nem járhatnak sehová, mint a Héring Lujzika után, abban a keserves két hónapban, melynek emléke lidércnyomásként feküdt mellére.

Annáról – úgy látszott – le kellett mondania. De elhatározta, hogy azért se hagyja magát. Nem hiába volt huszárezredes a boldogult édesapja, s katona mind a két nagyapja, katonaenergia lakozott szívós testében, melynek most ősei – századok távolságából is – erőt adtak erre a várostromra. Nyakába vette a várost. Egész nap talpalt. Elhanyagolt ismerőseinél érdeklődött, nem tudnának-e valakit. Többnyire egy szánakozó mosolyt kapott válaszul. Ekkor végigjárta a kálváriát, melynek már unalomig ismerte minden állomását.

Először is a rendőrségre futott. A rendőrségnek másban fájt a feje. Került-fordult a tolonckocsi, gazdag ember-rakományát hozta-vitte. Künn az udvaron festetlen falócákon szorongtak a gyanúsítottak, gyermek és aggastyán kommunisták, nők, rongyban és selyemben, kisírt szemmel, várva sorsukat. Vizyné a cselédkapitányhoz küldte be névjegyét.

Az tudta, hogy mit óhajt, és soron kívül fogadta. Bizonyos fásult részvéttel tekintett rá, mint idegorvos a gyógyíthatatlan betegére. Kicsit vigasztalta, majd a cselédszerzőhöz utasította.

Nem sok reménnyel vágott neki ennek az útnak sem. Inkább csak azért, hogy kissé tájékozódjék. A bádog-cégérek – kék, piros, zöld kockákban – hirdették a szakácsnőket, a szobalányokat, a szoptatósdadákat, mindem rendű és rangú cseléddel, már rég letűnt kánaáni bőséggel kérkedve, akár az üres vendéglők, melyek aranybetűs üvegtáblákon hívták fel a közönség figyelmét, hogy „a nap és éjjel minden órájában friss ételek kaphatók”, vagy a trafikok, melyek „bel- és külföldi dohányáruk”-kal dicsekedtek, de csak szipkát és öngyújtóhoz való tűzkövet árultak.

Budán egyáltalán nem volt lány. Kerületről kerületre járt, míg a Ferencvárosban talált néhányat.

Hajlongva jött eléje a cselédszerző, ezt már régen ismerte, mint minden cselédszerzőt. Halvány, ravaszdi csirkefogó-alak volt, ezüst óralánccal mellényén. Minden úrnőnek hízelgett, minden cselédet „hölgy”-nek nevezett az üzlete érdekében. Suttogva ajánlotta portékáját.

A facér nőszemélyek a fal melletti szalmaszékeken trécseltek, mint petrezselymet áruló kisasszonyok holmi iszonyú bálban. Mikor belépett, elhallgattak. Közvetlenséget igyekeztek arcukra erőltetni és közönyt, arra gondolva, hogy kettőn áll a vásár, de azért nem bírták levenni szemüket erről az ismeretlen nőről, aki talán mégis a sorsuk lesz, s egyben bámulták és fitymálták.

Csak egy tekintetet vetett rájuk. Megállapította, hogy ez már a kimustrált, rusnya anyag, mely végeladás után maradt a letarolt boltban, az, ami már senkinek se kell. Ki is küldi föl lányát szolgálni most, amikor a pénznek semmi értéke, amikor a parasztnak annyi a zsírja, hogy belefullad, és gyermekei zongorázni tanulnak?

Kíváncsiságból néhány próbát tett. Az egyik, akit megszólított, ülve felelgetett, keresztbe tett lábbal. A másik fölkelt, de megalázott arcára nyomban a gúny lárváját öltötte, maga kérte vissza könyvét, a többiek illetlen vigyorgása közben, akik lökdöstek egymást, s ösztönösen félrehúzódtak Vizynétől.

Egyetlenegy jött volna szívesen, egy ősz, hatvanéves tésasszonyszerű, méregkeverő arcú szakácsnő, ez a cselédszerző szerint a legjobb vidéki vendéglőkben főzött, vállalta volna a padlóvikszelést is, de már gyenge volt, fáradt, s energiáját rég otthagyta a kecskeméti és a ceglédi vendéglők moslékosdézsáiban.

Mit kezdjen az ilyennel? Csüggedten bámulta az asztalt, melyen a hangulat emelésére bazár-ibrikben légyköpött papírrózsák virítottak. A helyiség levegőjét a cselédek női kigőzölgése elnehezítette.

Este megfájdult a feje.

Az a heves, féloldali fejgörcs jelentkezett, mely már rég nem gyötörte. Törülközővel kötötte körül homlokát, s a sötét szobában azon gondolkozott, miért is izgatta föl magát annyira.

Nem a kudarc hangolta le, hiszen arra elkészült.

Valami önvád-féle furdalta, hogy hűtlenné lett Annához, el akarta árulni, ott akarta hagyni másokért, s most föltette, hogy törik-szakad, mégis megszerzi őt.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!