Diákkoromban, vékony kis legényke
Diákkoromban, vékony kis legényke – Kosztolányi Dezső
Diákkoromban, vékony kis legényke,
fölnéztem a didergő csillagokra,
mik fázva égtek fönn a téli éjbe.
Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra,
s én csak rohantam, sápatag-fehéren,
vásott köpenyben, éhesen rajongva.
Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem –
oly ájuló-mély bűvöletbe estem –
a csillagfény a bús, kopott vidéken.
Most járok itten, tiszta, téli esten,
prémes bundába és megváltozottan –
dús vacsora ízével, Budapesten.
Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,
csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.
Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
csodákat, és oly búsan mondja szívem,
hogy nékem már a csillag is sötét folt.
Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
a kis diákdalt újra sírva zengem,
s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden.
Ó csillagok, ismertek-e még engem?
