Hirdetés

Csöndes viszontlátás

2 perc olvasás

Csöndes viszontlátás – Kosztolányi Dezső

Leszállva a vonatról azonnal elhajtattam öcsémhez,
ki orvos vidéken
s dolgozik hajnaltól napestig,
hogy megéljen feleségével és kislányával.

Nehéz volt a szívem.
Az ősz ragyogott köröttem, a késő
délután susogott, millió arany-levelével
s arany-dalával.

Egy éve nem láttam. Szaladtam a lépcsőn.
Ő a rendelőben ült,
háttal az ajtónak,
olvasott a csöndben,
mely az ő csöndje volt már, csak az övé.

Álltam a küszöbön soká, sokáig,
és néztem, hogy egy év alatt
egészen megőszült rövidrenyírt haja,
alázatosan s egyszerűen.

Mozogni kezdtem. Fölkelt meglepődve.
Mindketten mosolyogtunk, megcsókoltuk egymást.
Nem igen tudtunk beszélni,
mert észrevette ő is,
amit én észrevettem,
s megállapodtunk abban, hogy este együtt
vacsorázunk.

Aztán egyedül bandukoltam az utcán,
reá gondolva, kit távoli, pesti
éjeimen most is úgy érzek, karikával,
labdával, zöldbojtos szalmakalapban.
Magamra is gondoltam és a sarkon
egyszerre megláttam a nyugodt levegőben,
egy fal mögött,
a temető fáit.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!