Hirdetés

A jelenés

2 perc olvasás

A jelenés – Kosztolányi Dezső

Egy fátyolos, halvány nő jött elébem,
karon ragadt, s az arcához szorított.
S én bízva-bízva némán nézdelém
lágy, gyöngyvirágszagú sötét haját
és arca hófehéres csillogását,
megreszkető, gyémántszinű könyűit,
gyászfátyolának méla rebbenését.
Nem ismerém, nem láttam sose őt,
s karon ragadt s az arcához szorított,
fúló nyögéssel, félő rettegéssel –
S én szótalan és lázasan követtem…

Az ujjaink hamar eggyé fonódtak,
s agyamba forró ájulat nyilalt.
Egy percre eltűnt a világ szememből,
s a csillagok közé rohanva föl
kalandorútra szállott méla lelkem.
Aztán lejöttem, s ajka bíborára
csókoltam a mennyég aranyporát,
mi útjaimba testemhez tapadt.
S az ismeretlen, halvány nőt remegve,
titkos gyönyörrel búsan nézdelém…

Olyan fehér volt, mint szerelmesem,
kivel a kékes nyári éjszakában
gyakorta jártam, hogy még élt a földön;
olyan szelíd volt, mint az én anyám,
akkor, midőn fejem ölébe hajtva
a reszkető égbolt tüzére néztem,
mint álmodó, elfáradott diák.
S én ezt az ismeretlent úgy szerettem…

Szétdúlt sikátor ósdi útjain,
sírhalmok eldőlt oszlopi között,
égő tivornya rikkantó zajában,
kietlen éjjel meddő némaságán
vitt csendesen ez ismeretlen asszony,
s én néztem egyre halvány ajkait…

Egyszerre felkiálték: “Ismerős vagy!
Te a Halál vagy.”
      “Az vagyok” felelt,
és vérvirágot csókolt ajkaimra,
befogva csendesen húnyó szemem.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!