Hirdetés

A földön

1 perc olvasás

A földön – Kosztolányi Dezső

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!