A délutánoktól mindig futottam.

A délutánoktól mindig futottam. – Kosztolányi Dezső

A délutánoktól mindig futottam.

Ha jött az árny, s ha nőtt szivem felett,
megbújtam a szobában egy sarokban.
És az egész föld beleremegett.

Egyszer szél és fehérség. Por. Kisértés.
Mindenki valamit keres,
még a homok is ideges.
Otromba zaj
és tompa jaj –
oly elhaló – olyan csodás –
harangozás – vagy motozás –
nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.
A tikkadt fecskék álmosan röpülnek.

Máskor rikító fény és sárgaság.
A tűz fölgyújtja vágyaink dalát
és nőnek a bűnök s a kisleányok,
s mi nézünk félve, szívdobogva rájok.
A nap beteg szivünkre süt,
bánatosak a hegedük,
emlékeink hervadtan illatoznak,
halljuk szavát búcsúzó bánatoknak.
Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,
parázslanak a kislány szemei,
szoknyáitól meggyúl a levegő,
rá se merünk tekinteni…
Csak babrálunk sárgult arcképeken.

De néha csupa sejtelem.

Ilyenkor elhal a vér éneke
és minden oly üres és fekete.
Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,
sajogva lüktet homlokunk.
Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,
elfordítjuk fejünk…

          Úgy suttogunk.