REMETE
REMETE – Kölcsey Ferenc
Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.
S egyszerre lágy emlékezet
Álomként lepte meg,
S szemén, mely rég nem könnyezett,
Egy tiszta csepp remeg.
És ím keresztűl ajtaján
Lassú sohajgás jő,
Felpillant, s egy vándorleány
Roskadva lép elő.
Vállán sötét hajfürtje leng,
De képén siralom,
S melléből, ah, hörögve zeng
Szívmetsző fájdalom!
Sejdítve néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
De az, mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
Ez itt, mint rózsa mely elhull
Támadván őszi szél.
„Ki bút visel fáradva járt,
O vándor űlj le itt,
Vedd tőlem e habzó pohárt,
S kertem gyümölcseit.” –
„Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,
Mond a vándorleány,
A szenvedő csak helyre vár,
Meghalni hol kiván. –
Futottam szél s hullám előtt
Keresni hívemet,
Egy év eltűnt és másik jött,
S a sors ím eltemet.
Kerestem itt, kerestem ott,
Sehol sem volt a hív,
Remény emelt, kétség nyomott
És megrepedt e szív!”
Mond a leány, s halálra dűl,
Végsőt mélyen sohajt,
Kifejlett a láncok közűl
Többé nem érez bajt.
Borongva néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
Röppenti a hervadt felé
Bús pillantásait,
Majd elveszté, majd fellelé
Kétes vonásait.
S ím lánc övedzi hűlt nyakát,
S a lánc alatt egy kép,
S fátyolhüvelyt a képen lát,
Mit gyorsan öszvetép.
Borzasztva lobban fel neki
A rettegett villám,
Önképét, hajh, ismerte ki
A holt baloldalán.
A képet, melyet a legény
Örök jegyűl adott,
Midőn szerelme szép egén
Szebb hajnal víradott.
Mély gyászt reá fájdalma von,
De hangot nem lele,
Itt fekszik, akit egykoron
Szent tüzzel kedvele.
Akkor mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
De most mint rózsa, mely elhull
Támadván őszi szél.
Egy gödröt ás árnyék alá,
S hivét letészi ott,
Mohot virággal hint reá,
Rak földet s pázsitot.
Puszpáng a sír zöld fedelén
Kupresszel párosúl,
Mely nyár mentén, mely tél jöttén
Örök búként virúl.
Cseke, 1823. április
