Gyermekkor

Gyermekkor – Katona József

Hív emléke a Természet
élő keblén elenyészett
Mivolt első virányának!
mellyel egyjütt elmúlának
   édességi emlődnek –
te, egyjetlen, mellyet semmi
volt-lesz Hatalomszó nemi
ki nem írtnak, valamíg az
eltűnt Örömöknek igaz
   fájdalmain vergődnek!
Te, a vak Reménnyel rokon
érzéssel, a sírdombokon
mint az árnyék múlatsz – neked
múlt és jövő egybereked,
   s a Holtak szava hallik:
oh, jőjj vissza bús hangjára
nyögésemnek, e határra,
melly az elhervadt kellemek
képeit kereső szemek
   előtt gyengén hajnallik!
Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette –
   s hogy rajta még fordítson:
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasztnyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
   porban húzott grádicson.
A Kelet örömöt, szinte
mint az Alkony, egyképp hinte,
egy nádló, pajtás, egy alma
egész vagyona, s hatalma
   már új diszbe öltözött.
Csak gondatlan andal volt a
gondolkozás egész volta –
egy könnyű könnycsepp ragyogott
szemében, ha tán elrogyott
   Vére sírba költözött.
Úgy játszodott elméjével
az Öröm, mint lepkéjével
ő maga – könnyű fonálon
eresztvén el a fűszálon –
   örűlt rabjának a rab;
s ha majd ümmögni a béka
elkezdvén, hosszú árnyéka
mellett egy porvárban bőgve
a Csorda kolomppal jöve;
   s a Napbol még egy darab,
egy darab a haldokoló
vidéken végig a Folyó
tetejéig elpirított –
könnyű sohajjal hagyított
   mindent el – eltűnt a rang;
a Denevér repkedése
közt is (mintha várna) kése,
s a zokogó Toronyóra
ütvén, majd takarodóra
   szólt az estveli harang –
akkor is még a ház sarkán
megállván, mosolyg, a tarkán
setétedő felyhők alatt
mint fütykéli a vég-dallat
   egy aludni készülő,
elmaradt párját szerető
esdekléssel nézegető
Madárka – a setét völgyön
csacsogó terebély tölgyön
   vetett fészkén hogy ül ő.
Hogyan egy Lány a Tó mellett
telepedvén a kedvellett
mosásra választott gyepre,
ott a másnapi Ünnepre
   fűsűlé hosszú haját;
a körűle szánakodó
hanggal nedvért rimánkodó
szúnyogsereg csapódozott
feléje a sűrű bozót
   közűl, enyhítni baját.
Végre eltűnt minden – alom
közé rogyott a szorgalom –
elaludt a varázs, s bele
az ifjú-álom kedvele;
   eltűnt majd ez álom is,
midőn a csalófény benne
elenyészvén, felserkene
az Ifjú Férjfiúságra
(mutatván a valóságra:
   miként volt minden hamis).
Hol a Ded örömit hivé
csak andalító képivé
leve a Jelenvalónak –
csak visszhangja a Hangzónak –
   egyj kétséges Képezet!
Eltűnt! eltűnt bájod ekkor,
eltűnt, te édes Gyermekkor!
alig maradt voltod éke
betegen sajgó emléke:
   az idő befedezett.
Kerestem azt ott, hol Éltem
örömeit így eléltem
alig tizenötöd éve –
az Eget s Napot kivéve
   majd minden esmeretlen.
A Tó elmúlt, hol estenden
a Leány ült; azon renden
egy kis Külső-város kele,
s a kiírtott Bozót helye
   szép sík: nekem kietlen!!!
Kidölt a Tölgy, mellyen vára
a kis madár kis párjára;
Est-játékim tündér-vára
porban húzott grádicsára
   töltött Útca hányatott.
Azon két kicsiny csemete,
mellyet kis kezem ültete,
mint két nagy fa a zivatar
ellen oltalmazva takar
   Ház mohos héjazatot.