UTOLSZOR A LYRÁN

UTOLSZOR A LYRÁN – Kaffka Margit

Egyszer varázslóasszony képébe jött, „Véletlen” volt a neve.
– „Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.
És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« – szól.
De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára… mégis csak a halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.
Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. –
Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!”
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
– „Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár.” –
Egyszer mondtam: „Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!”
De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt…
Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;
Itt ülök s elzümmögöm „utolszor a lyrán” még magányom hegyibeszédét.
„Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,
S ágytól-asztaltól az élettel elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal
S alapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.
Ki – bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét
És nem állt kezéhez a lyra, – de menni idejébe tudott.
Ki leszerelvén – megértette és feloldozta sorsát és magát,
És egyedül, egyedül mehet a halála elébe.

1911