ROSSZALKODÁS

ROSSZALKODÁS – Kaffka Margit

Igazad van: simítni a gyürődést,
Visszafésülni ellazult hajat,
– Még azt hihetnék körül az emberek:
Valami bolond „íróné” ül itt,
Ki este verslábaktól dúlt fejére
Csak így-úgy csapja fel a kalapot,
S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.
– Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!
Csőbe kuksoló, halvány mániákus,
Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,
S azt hiszi: ezen nyílik a világ.
– Pedig ments Isten! Semmi baja néki!
Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!

És aztán illendően, vontatottan
Kell társalogni, – régi hitveseknek.
Egy kicsit egymást jóerkölcsben únni!
Mint akik szépen, kifogástalan,
Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: „Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra…” és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okosan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek olyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
– Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: „Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”
– No már ki hallott íly bolond vitát? –
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
– És aki most úgye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? –

1918