PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL

PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL – Kaffka Margit

Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
„Mi lesz velem? – Még élek! – De nem bírom tovább!”

Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna
Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna
Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?

Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – – –
– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

S a lélek döbben csudálatos csendben:
„Ez az ajándék! Ezért születtem!”

Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés! – –
S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, – formásan, fínomkodón;
– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át –
– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! –
– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! –
– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. –
Hát eltanulom tőle én is, – és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: „Hej, magam is így akartam!” – – –
– – – De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!

De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!

1912