ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN
ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN – Kaffka Margit
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
– (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. –
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkózom.
– Gond, pénz, gyerek – ma kinnreked, – s te vad való világ! –
– – – (És akkor jönnek régi órák, – sereg hiénák, – sírt rablók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.) – – –
– Milyen nyomorúság! –
„Kelj inkább, – zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!”
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
– Be fontosak egyszerre piciny sikerek! –
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, – – –
És emberek, emberek, – mennyi idegen!)
– De otthon – idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam – és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, – a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
– És ünnepet szentelek kis életében.) –
Játszítom estig, bújócskán nevetek.
– Dalolom a kiságyon: „Haj, levendula, – levendula ág!”
Nyájas, tarkabarka világ, – mesevirág,
Angyalka, – madár, – csillagseregek! – – – –
– „Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!”
Itt keverem tusakodva a sápatag színeket.
– („Írni világot, mely fennmarad!” – s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
– Jobb szónak, oszlatóbbnak – kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. – – –
– Most kacajok ütnek az ablakon át! –
(Fejem lecsügged, – nincs tovább, – ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, – dalol, – rajtam nevet: „Szegény beteg!”
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.
1912
