ÁRIÁK

ÁRIÁK – Kaffka Margit

I. Religioso

Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
– Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. –
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

– És Magdolna ott a falon – – Halálfej és ostor e képen. – –
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. –
– De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, – s ha erre gondoltam úgy féltem.

S e percbe’ zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök – az Áve, – oly habozó, tévedt
Zsolozsma – oly kérni-félő -, mint aki reményt nem kérhet,

Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg bús zavar tán! – –
– – tudtam, a tüdőbeteg nővér – ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: „Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!”

Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya – és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! – Ó, dermedt, halottszínű nap!

II. Sostenuto

Évek béna seregje
Száll nyomtalanul -, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
– Kérdeztem: „Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?”
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
– Itt vállamon homokhegy; – az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, – hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.

Emlékszem, – valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. – –
– – Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
– Most kapu nyílott – végre!
Nem! – Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik visongva a forró, sárga homokban. –
– – A torkom elszorul égve, – –
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
– Jön gyötrődve, közeledve, –
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
– És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja – házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
– – Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog, – –
Megfulladok!

III Gracioso

A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. –
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
– Valaha édes, csapongó
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. –
– De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok – nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, – kisértetin hajladoznak, –
– Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghallott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim’ – mérve,
Kit tudja?… Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, –
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. – S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért – s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
– – Ti-ralla! – kezdte megint – –
S én görcsös ujjakkal – riadva szöktem át a szoba homályán.
– Még felcsuklott, – – a melódia. – – – Azóta áll –
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
– Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni – és kerülöm félve.
Álmomba’ hallom mégis –
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál,
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is…
A régi óra áll.

1911