Magamról, messziről

Magamról, messziről – Juhász Gyula

Az életet
Imádta ő
Reménytelen
S dalolva ment,
Hódolva ment
Keresztül téreken és réteken.

Piros szíve
Bús titkosan
Vérzett szegény
S azt hitte mind,
Hogy ő szelíd,
Hogy ő csöndes, fásult, fáradt legény.

De egymagán
Virrasztva mély,
Vak éjeken,
Föltört kevély
Nagy zokszava
S belédöngött az ájult végtelen!

S a csillagok,
Sápadt szivek
Nézték merőn,
Mi láng lobog
Oly vészesen,
Lidércesen e földi temetőn?