Az örök ballada

2 perc olvasás

Az örök ballada – Juhász Gyula

Mikor Koppányt, az utolsót,
Vitték büszke Esztergomba,
Halottan is kimagaslott
S fölnézett a csillagokra.

Hirdetés

Sírt a föld, amerre mentek,
Sírt az ég, amerre jártak,
Virágai, csillagai
Hervadoztak ősi nyárnak.

Idegeni lovagoknak
Tüzes vassá vált a páncél,
Magyar máglyák mind kihunytak,
Kár ezután ennyi lángér.

Szüzek sírtak és a vének
Vérharmatos sebe áradt,
Ázsiai messze rónák
Kútfeje is mind kiszáradt.

Messze sírok fölzokogtak,
Messze kanca fölnyerített,
Vörös lőn a hold s a dombon
Száz lidércnek lángja intett.

Esztergomban kiszögezték
Négy világtáj fele testét,
Észak, kelet, nyugot és dél
Dögmadara mind kikezdték.

Magyar Isten, öreg Isten
Nézte némán, ült az égben.
Koppány lelke szállt a szélben,
Szállt az éjben, szállt a fényben.

Szállt a földre, szállt a vízre,
Szállt szívekbe, szállt jövőbe.
Igric ajkán halhatatlan
Sóhajtásunk lőn belőle!