FÁK

FÁK – József Attila

Puha szántások esővert, leves
  gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
  apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
  törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
  s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
  mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
  zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
  az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
  még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
  S a tág ég tiszta, nagy –
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
  megvillantja a fagy.

1932