AZ ÖRÖK ELMULÁS

1 perc olvasás

AZ ÖRÖK ELMULÁS – József Attila

A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.

Hirdetés

Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste

– Ó, puszta szív, borus agyunk! –
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk

És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,

Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,

Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk –
A téli álom dermedt, tiszta,

De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.

S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.

A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.

1921. nov. 26.