HATALMAS, NAGY KORSZAK… S A KÖLTŐK
HATALMAS, NAGY KORSZAK… S A KÖLTŐK – Illyés Gyula
1
Hatalmas, nagy korszakban éltem;
azon mérve, hány zeuszi magas
polcra jutott – koronával fejében –
kontár-cézár, néró-ripacs;
azon mérve, mily dzsingiszkáni
távlatra lobogtak ledőlt
országok s jajongtak leölt
népek és míly szahara-tág volt
rájuk a csönd;
azon mérve, milyen parányi
lett ereje
annak, ki szólni mert
s míly varázs-gyorsan lobbant köddé serege,
ha – szava foglya – megadta a jelt,
ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!
Aránytalanság -: düh és gúny nevelt.
2
Meg-megszikrázott a szűz levegőég.
Láthatatlanul, mint angyalcsapat
– gazdátlan szinte, mint később közölték –
szálldosott benne, tette teendőjét
hadüzenet, mustárgáz, hullaszag
s a RENDELET
– ingatag
falainkon a rettegett
AVIS! BEFEHL!
a rengeteg
– de ki is irta fel? –
bonyolult mondatú Mene-tekel -:
a rátapadt
szemektől kaptak létet: szárnyakat
és karmokat és csőröket, hogy ragadozzanak.
Labirint-rejtette Dögök
itt köztünk, férfiak között
faltak eleven szűzet s gyermeket.
Csupán mivel az elme engedett
s kiszálltak mind az istenek és szellemek,
azok is, kik még ördögök.
S Arion – néma lett.
Akár a fagy-lepte szivek.
A visszhangtalanok, köröttünk.
3
Tántorogtunk. Így nevelődtünk
ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál?
Mint a hinár.
Lengtünk. S minél föntebb,
annál ijesztőbben: iszonytatón.
Mint más bitón.
Hatalmát időknek s erőknek
így mértük, helyt állva, ahogy
megszavaztatott.
Ki által, ha nem általatok?
