VAN EGY FALU

I.

Van egy falu, – fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.

Csendszeretõ, szántó-vetõ,
Egyszerû nép lakik benne –
Baja bár száz, sosem lármáz –
Rábízza a jó Istenre…

Mégis hogyha városokba’
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen…
Tudja Isten, mitõl – félek…

Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kõházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.

És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek –
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak – mind fehérek…

II.

Van egy kis ház, szõlõinda
        Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
        A toronyra.

Van egy kis ház. Templom van a
        Közelében;
Szûk ösvénye a templomhoz
        Vezet épen.

Gõgös város zajába ha
        Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
        Csillapultan.

S hogy megállok a kis háznak
        Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
        Már elértem.

TRAGÉDIA

Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?…
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti…

És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi –
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti…

JÓ ÖREG EPERFA

Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között –
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te õrködtél híven álmaim fölött…

Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett –
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Ime újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd –
Tudod, jóizûn már enni nem tudom –
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tõlem az úton…

Széles utat jártam, illattól bódultan,
Hol aki erényes, szemetet seper.
Könnyes kacagás közt temetni tanultam –
Lásd, öreg fám, most már nem kell az eper.
Lombjaid között szõtt tündérrege, álom
Hiú fényben elszállt, mint az õszi köd, –
Nem tud az már csüngni tarka szivárványon,
Ki a tengert járván – melletted kiköt.

Jó öreg eperfa, lombos, régi társam,
Fáradtan, tépetten újra itt vagyok.
Fakó ajkamon csak fanyar mosolygás van,
Mit a hazug élet rajta meghagyott.
Jó öreg eperfa, hogyha énnekem még
Vidulásom lenne ártatlan danán,
Hogyha gallyaid közt újra eprészhetnék,
Minden leveledet, de megáldanám!

BEATA

Rõt fényû lámpa gyér világa reszket
A nedves, kormos pincebolt falán.
Sötéten kelnek lomha árnyéktestek
S inogva bomlik egy a más után.
Törött sóhaj szakad az éji csendbe,
Ziháló mellbõl kínosan fakadt –
S a pisla fény csak ontja, ûzi egyre
Az imbolygó, iromba árnyakat.

A fojtott zugban, rozzant szalmaágyon
Fekszik a bûnös, lázbeteg leány.
Gondtól görnyedten, halotthaloványon
Egy fiú guggol ágya oldalán.
A szomszédból behallik a tivornya,
Sikong, kacag az ócska zongora,
S a függönyön vad táncban kavarogva
Ölelkezõ árnyék suhan tova…

A lány lehunyja fáradt szempilláit,
Arcát párnái közé temeti.
Óh, az a rõt fény mégis bevilágít,
Óh, azt a képet látni kell neki…
A kacaj mintha szívéhez ütõdne,
Pihegõ teste megremeg bele –
És képre kép kél, – elvonul elõtte
Egész áthajszolt, átkos élete…

Egy rozzant viskó, kint a városvégen,
Egy istenverte, nyomorgó család;
Rózsaszín álmok könnyázott kenyéren,
Mik édesíték sivár nappalát.
Egy sima kéz, mely megfog szenvedéllyel,
S hiába vergõdik, mint annyi más…
Aztán csak éjjel… gyötrõ, kínos éjjel…
Óh, a bukásból nincs föltámadás.

Megejt a hinár s vonja áldozatját
A süppedõ talaj tovább, tovább
És újra látja, fénybe hogy úsztatják,
Hallja kacagni a vén zongorát.
És észbontó kép jõ: a bûn leánya
Kiûzve rútul, sínylõ betegen –
S egy jó fiú, ki elment õ utána
S ide hozta, hogy nyughelye legyen…

»Vígy innen el! Vígy messze innen engem
Ne haljak itt meg; – vígy, vígy innen el!
Szörnyû kín volna halni sárban, szennyben, –
Ahol halok, legyen az tiszta hely…
Vígy, vígy! Hogy ezt a vad kacajt ne halljam,
Csak egy imát még, Isten!… Nem lehet.
Óh, a kín kétszer éget a zsivajban, –
Szép tiszta helyre vígy el engemet!«

S a jó fiú, ki bûnben is szerette,
A lázbeteg lányt karjába veszi.
Már künn az utcán. Magasan felette
Kigyúlnak az ég csillagezrei.
A szomszéd házból kihallik a lárma,
Sikong, kacag az ócska zongora…
S karján az utca haldokló leánya –
A jó fiú halkan oson tova…

»Nézd ott a templom… Ajtaja kitárva…
Oly könnyû volna ottan a halál…
Óh, mondd, betérhet még a bûn leánya,
Ki másutt enyhet, nyugtot nem talál?…«
S már ott vannak a templom ajtajában.
Az oltárképen gyertyafény lobog.
S szelíden, hiva, bátoritva, lágyan
Néznek a lányra az apostolok.

Ott áll közöttük glóriás fejével
A mester. Vállán egyszerû lepel.
S kinek hite száz igazéval ér fel:
A bûnös nõ elõtte térdepel.
Vad szitkát hallja »erkölcsös« tömegnek,
S az Urat látja, aki jó, szelid, –
Lázas szemében könnycseppek remegnek
S az oltár felé lassan közelit…

Kõszent ajkán a rideg fagy fölenged,
A karját mintha nyujtaná felé.
És égi zsongás tölti be a termet:
»Jer bátran, – a bocsánat Istené.
Boldog, kit végsõ vágya ide kerget,
Mert el nem veszti tenger bûne sem…«
– Másnap a földön egy halott lányt leltek,
És egy fiút, ki sírt, sírt csöndesen.

RÉGI NÓTA

Álmot szõttek a szerelemrõl,
– Ugy-e igy kezdõdik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.

És esküdtek örök hûséget,
– A régi nóta folytatása.
Fogadták, hogy a síron túl is
Hûséggel várnak majd egymásra.

S a nyár alighogy õszre fordult,
– Nincs fordulat, ez már a vége –
Dér ült az esküvõ szivekre,
A fûszálra, a falevélre.