NE FÉLTSELEK

Ne féltselek?
Hát parancsold meg,
Hogy ne nézzen rád senki férfi
Mohó asszonykivánó szemmel;
Pillantásában ne üzenjen
Vágyódó vijjogó szerelmet;
Ne lássa meg királyi melled,
Rengõ csipkés vonagló vállad,
Gyönyört himbáló csípõd vonalát,
S lehunyt szemmel menjen utánad,
Mint szentkép után ájtatos barát.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

Ne féltselek?
Hát parancsold meg:
Ne lássam én se dus selyemhajad,
Mely másnak bomlik majd fölébe
Fésütelen… Ne lássalak
Beszökni árnyas barna éjbe,
Lehullni, jaj, másnak ölébe;
Ne lássalak, jaj, én sem, én sem,
Amikor mindent odaadsz,
Amikor mindent másnak adsz
Szomjas kigyózó ölelésben.
Ne féltselek?
Hát parancsold meg!

BEETHOVENT HALLGATOM

Gyönyörü ez az este.
Ha most mehetnék hozzád,
Vagy nászfátyolban a szerelmet
Te hoznád, ó, te hoznád.

Gyönyörü ez az este.
Két aranydomb a melled.
Két aranydombon aranyfátyolt
A szerelem emelget.

Gyönyörü ez az este.
Ha most állhatnánk bátran
Két fehér szobor a szerelem
Aranyzuhatagában.

Gyönyörü ez az este.
Aranyfátyol lecsúszva –
S aranyfolyóban elhalóan
A mi egy-testünk úszna.

HIDEG TAVAK TÁJÁN.

Hideg tavak tájáról
Halál-szelek suhognak,
De hamar is megdermed
Virághordó galambja
Álmomnak és álmodnak.

Sose voltál jó hozzám.
Sose voltam jó hozzád,
Rám nevetett s másé volt,
Rád remegett s másé volt
Csókos szám és csókos szád.

Két idegen virágnak,
Hideg virágszobornak
Soha-nyitó nászáról,
Hideg tavak tájáról
Halál-szelek dudolnak.

LÁTOGATÁS ÁLOMKASTÉLYBAN

Éjfélre értem ajtaja elé…

Álomkastélya kilenc küszöbén
Kilenc oroszlán hevert már halottan.
Kilencszer ásított rám a halál,
Kilencszer nevettem mély vak szemébe –
És akkor fehér ajtaján kopogtam.

Álomkastély kilincse nesztelen nyílt:
Én ott térdeltem hûs márványán lázba.
Rózsalevélpapucsát megcsókoltam
S õ kilépett a langyos éjszakába.

Csobbant a szökõkutak kék vize.
Ezüst ivben pendültek szét a cseppek.
Ajkamon sajgott már a csók ize
S az éjszakába suttogtam: szeretlek.

Fehér vedrekbe hullottak a rózsák.
Fönt járt a Hold, a nagy ezüstözõ.
Halk hárfák hangját küldték a szelek
S hajára halkan hullt a fényesõ.

Kéken hajnallott. Utolsó csókra hajlott.
Selyem palástját fázva húzta össze.
S rózsapapucsa szaladó nyomát
Szívem homokján ott hagyta örökre.

Még vártam. S ott a csillogó homokba
Ajkam vérével a nevét beróttam.
S nevettem: milyen komédia lesz,
Ha õrei majd itt találnak holtan.