HAJNALBAN A PERRONON

Pirulva, elfogódva,
Mint elsõ asszonyomra,
Úgy nézek most reád
Régi, régi városom.
Úgy nézek most reád,
S poétás áldozattal
E verset néked áldozom.

Hol jártam, sírtam, fájtam,
Mig újra rádtaláltam,
Ne is, ne is kérdezzed,
Csak nézd meg az arcomat.
Hajnalból éjszakába
Gyorsan rohan velem már
S fék nélkül az élet-vonat.

Békés szelid tanyák
De messze elmaradtak;
Hiába integettek
Hamvas, hívó, lágy kezek.
Nem tud már az megállni,
Csöndes halálra várni,
Ki tûzhalálra érkezett.

Elégni s elaludni,
Ó hiszen ez az élet.
De szikrás s messzilángú,
Hogyha poéta élte.
S ha fáklyacsonkját egyszer
A síri ürbe ejti,
Mondják: szép volt s megérte.

Én vallom s írom ezt
Bátor szivvel, vidáman
És megcsóválom fáklyám
Elõtted is városom.
Sustorgva szikrázik már
És nem sok már a csonkig,
De nem sírok s nem átkozom.

Ó szép volt, ép volt mégis,
És mégis ez az élet.
Enyém volt csókja, kínja,
Vágya, viharja, vére.
Ó szép volt, ép volt mégis
S tebenned is városom
Szállt egy-két szikra az égre.

Egy-két tavaszi estnek
Omló bordó bársonya,
Mely itt hullt homlokomra
Reviczky ligetében,
Jó emlék-takaró még
Hideg estén a szivre,
S tán egy-két könnyed is érzem.

Köszönöm, városom,
Vén Duna szeretõje,
Te busásan fizettél
Pár búcsús alkonyaton.
S most – messzi városokba!
Ó melyik ád még ennyit!
Sebaj, mehetünk, vonatom.

                        (Pozsony.)

ÉN BÚS UTAM

Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.

Hûs tisztások hûvös lugassa
Pihenõt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.

Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenõ pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.

Kóbor ebek bokámba marnak,
Elûz gazdám, a gazdag élet.
Én bús utam, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.

BÉKITÕ ÜNNEPI ÉNEK

Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtõ távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.

Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha õk melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.

Nézd csak: a bõség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.

Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.

Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsõség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyébõl úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.