GÁBOR ÉS A LÁNYOK

Dalos kedvében volt Gábor, a költõ,
Dalolva ment a szõlõskertek mellett.
A venyigén pirult, duzzadt a szõlõ.
Szeptember volt. Ép szüretelni kezdtek.

Telt tõkék alján vidám, erõs lányok
Guggoltak szerte. Piroslott a szájuk.
Szeptember szele felkapott egy szoknyát –
S Gábor, a költõ igy beszélt hozzájuk:

»Hej, lányok, szûzek, vidámak, erõsek,
Nótába illõk, nótába kerültök!
Reszel a hangom, még máma nem ittam.
A venyigérõl adjatok egy fürtöt!

»Igy, lányok, szûzek, szépek, jószivüek,
Fehérkarúak, mint a nyárfa béle…
Ilyen karokkal venyigét karoltok…
Pedig ölelni szeretnétek véle…

»Paraszt anyátok durván szövött inge
Horzsolja húsát puha nyakatoknak.
Hej, lányok, szûzek, palotás városban
Ilyen nyakakra habselymek tapadnak.

Esõben ázik hófehér bokátok,
Nem nézi más, csak a szõlõ karója.
Hej, lányok, szûzek, gömbölyü bokáknak
Ezüst csatokkal van ott takarója…

Muzsikás élet, palotás város hív,
Várnak, suhognak az aranyok, selymek…
Hej, lányok, szûzek, bolondok, erõsek
Ilyen piros szájjal oda gyertek!…«

S tovább ment Gábor… Durván szövött ingen
Hullámot vertek dagadó lány-mellek.
S palotás városról hej sokat álmodtak
Ott a telifürtös szõlõtövek mellett…

S mikorra dérben didergett a róna,
Levele hullt a venyige-soroknak –
Palotás város poros kövezetjén
Piros, szûz lányok csizmái kopogtak.